Furcsa, hogy az ember szívéhez mennyire hozzá tud nőni egy kutya. Kesztyü családtag volt. 2009 június 22-én, délután négy órakor szenderült el. Daganata volt, fogalmunk sem volt róla. A fájdalmat nem osztotta meg velünk, csak a vidám perceket. Várható volt, tizenhét évet élt meg, amikor utoljára otthon voltunk, meg is dicsértük, hogy micsoda karcsú kutya lett a kis hordóból. Nem voltunk hajlandóak elfogadni, hogy ez már az elkerülhetetlen vég előjele. Mindannyian nagyon szerettük, sőt szeretjük még mindig.
Három éves voltam, amikor hozzánk került, a fényképek tanúsága szerint a kicsi a műanyagpohárba is belefért. Együtt nőttünk fel, amit viszont sajnos nem akartam, nem tudtam belátni, hogy ő nem csak felnőtt, hanem megöregedett. Ez a természet rendje.
Ami nagyon fáj, hogy nem lehettem ott vele, mert az utóbbi két évben ő Magyarországon élt, mi pedig itt. Önző módon azért örülök, hogy az utolsó képem róla a vidám, ugrálást imitáló öregasszony, ugyanakkor a szívem szakad bele, hogy ő nem láthatott minket még utoljára mielőtt elmegy.
Csak szerettem volna a drága Kesztyünek egy emléket állítani. Kicsit írni róla, de belém szorulnak a szavak, annyi mindent írnék, hogy micsoda személyiség volt, hogy mennyire szerettük, hogy mennyire fog hiányozni, hogy miért is írandó a neve Kesztyüként és nem Kesztyűként, de nem megy.
Ég veled, öreg kutya.
