Hülye melankólia

... ami mindig akkor jön, ha valami változás készül az életemben. Most úgy néz ki, lesz egy autóm. Mégpedig olyan, amilyen az álmom.
A költözés előtt ugyanez volt, összejött ez a lakás, amit mind a hárman nagyon szerettünk volna.
Jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy a Bajorba költözés előtt miért nem volt ez. 1: Hirtelen kellett jönni bizonyos rajtunk kívül álló körülmények miatt (úgy egy héttel korábban mint terveztem), 2: akkor úgy volt, hogy csak egy évre jövök ki, aztán hazamegyek. Az, hogy mégis inkább maradok, az már itt jött.
Hát hirtelen ennyi. De a tudat vigasztal, hogy maga a változás után már tudok neki örülni, igazán és nagyon. De előtte ez a bűntudattal vegyes melankólia, hogy másoknak ennivalóra nincs pénze, nekem meg kocsim lesz... Ez ki tud készíteni. Na jó éjt.

Legújabb szenvedés

Ma megint *isteni szikra*, megint egy újabb ötlet, ismét egy újabb terv. Most már lassan azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. (Lány. Tudom...)
Szóval minden nap egyre erősebb bennem az az érzés, hogy irodában ücsörögni és papírokat tologatni jobbra-balra nem lenne élet nekem. Ami érdekel és szeretem, az a művészet, de ha képzőművész leszek, majd hozzatok néha egy üveg pálinkát meg egy vajas zsömlét az egyik híd alá. (A pálinkát mondjuk annyira nem szeretem, hozhattok Ramazzottit, az jó. Meg az is tömény. Csak kicsit drága. De szerintem akkor már mindegy lesz nekem.)
A konyhán való pörgést viszont imádom, hiába csak egy mosogató vagyok. Meg pizzás, meg salátás. Kisegítő, na. A lényeg, hogy azt például szeretem csinálni. Nagyon-nagyon. És most eszembe jutott, hogy mi lenne ha...
... kitanulnám a szakács szakmát. Attól az egyetemet még megpróbálom ősztől, illetve őszre, hogy felvesznek-e, jó lenne. Valami kamu szakra, tökmindegy. Csak emberek között lehessek végre... Közben és addig pedig kipuhatolom, hogy hogy megy itt a szakmatanulás nekem, mint külföldinek, meg úgy általában. Nem tudom. De ez a gondolat most nagyon felvillanyozott. Otthon sosem jutott eszembe, tényleg soha, de itt teljesen más a vendéglátó kultúra, itt a szakács úgymond karrier szakma. De nekem nem ezért tetszik. Illetve nem csak. Szeretek a konyhán lenni. Szeretem a pörgést, azt az életstílust, mindent, ami ezzel jár. Bár a fene tudja, eddig mondjuk csak vendéglátásban dolgoztam. (Hahh, milyen nagyképű mondat... 16 éves koromban nyáron cukrászdában mosogattam, még otthon, na azt mondjuk nagyon utáltam, akkor úgy voltam a dologgal, hogy én vendéglátásban soha többé. Ez pedig az első hosszabb távú munkahelyem.)
Az is igaz, hogy nagyon jól kifogtam ezt a melót, a főnököm nagyon jó arc, rengeteget röhögünk, bírjuk egymást. Más konyhákon, nagyobb éttermekben mármint, gyakori jelenség, hogy a főnök bolond, hülye, idegbeteg vadbarom, mint például ahol szüleim dolgoznak, bár annak a fickónak is vannak jobb pillanatai. Tény, hogy egy nagyobb konyhán (ahol én dolgozom, annál szerintem jóformán csak nagyobb konyha létezik) sokkal több a munka, több a stressz, ez biztos. Nem ringatom magam illúziókba a dologgal kapcsolatban.
Anyukámék tervezik egy ideje, illetve nagy-nagy álmuk, hogy saját magyar vendéglőt nyissunk itt, Eichstättben, de mindig megakad ott a gondolatmenet, hogy szakácsot úgy kellene felvenni, és ha az üzlet mégsem megy olyan jól, őt akkor is ki kell fizetni, illetve egy közös vállalkozásban (mivel volna kivel) az étteremnek megint csak két családot kellene eltartania. De. Édesapám tanult pincér, anyu baromi jól kiismeri magát a vendéglátásban, bár neki nem ez a szakmája, ha én szakács lennék, mekkora zsuga lenne...
Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy a vendéglátósnak nincs ünnepe, nincs vasárnapja, sőt szabadideje sem sok. Ha majd egyszer saját családom lesz (amiben nagyon reménykedem, bár egyelőre még nem látom...), hogy fogok rájuk időt szakítani?
Persze nem azt mondom, hogy ez a legnagyobb álmom, hogy én szakács legyek, mittudomén, ez is csak egy újabb lehetőség, ami felmerült bennem. És bevallom őszintén, igazán kedvem lenne hozzá.
Na de ez még a jövő zenéje. Újabb terv, újabb álom, a végén meg úgyis maradok konyhasegéd minimálfizetésen. (Azért csak nem...)

Legszebb öröm

Idegesen dobolt az ujjaival a térdén és sóhajtozva várta, hogy elfogyjon az irdatlan sor előtte. Persze, neki az is elég lett volna, ha csak fogy, nem volt ő olyan telhetetlen, hogy csak azzal érje be, ha rögtön „el”. Igazából fogalma sem volt, mióta üldögélt már ott, a karóráját pedig hiába nézegette bizonyos időközönként, az makacsul mutatta a három óra huszonnégyet.

Kezdett rajta eluralkodni az érzés, hogy az idő nem számít. Azután úgy érezte, hogy semmi sem számít, és legszívesebben felkelt volna, hogy otthagyja az egészet a francba, de ilyenkor mindig megrázta magát, megvakarta az az ötforintos méretű kopasz foltot a feje búbján, megigazította zsibbadt nagylábujját a szoros bőrcipőben (amely a bal lábáról hiányzott is, ezért az említett kényelmetlenség igazából csak a jobb nagylábujját érintette) majd ismét megvakargatta a már említett kopasz pöttyöt, csúszott egy centit jobbra a székén, majd egyet balra is, csak a rend kedvéért, és tovább várakozott.

A bőrcipő problémáján el-elgondolkozva mindig azt a következtetést vonta le, hogy mennyivel jobb lett volna a konyhán meghalni, mondjuk szénmonoxid-mérgezésben, mint hogy elüsse az autó. Egyrészt sokkal nyugodalmasabb lett volna az egész folyamat, sokkal kevésbé megerőltető. Másrészt pedig most a kényelmes szakácskabátban üldögélne itt, és nem utolsó sorban a klumpáját viselné, ami azért mégsem egy szoros bőrcipő. (És persze abból legalább mindkettő meglenne, hisz a fulladásos halál közben nem repül le az ember bal lábáról a topán. Bár annak is meglehetnek a maga körülményei.) Hiába, az volt az ő világa, csak a konyhán volt otthon.

Miközben arra várt, hogy az őt a recepciótól elválasztó emberek száma megcsappanjon kissé, végigjártatta tekintetét a helyiségen. Ezt gyakran megismételte, de mindig rájött, hogy sok látnivaló nincs. Tulajdonképpen szemügyre vehette volna a falakat díszítő képeket, vagy egy talapzaton álló virágvázában pihenő csokorkölteményt. De ilyesmi nem volt ott. Sőt, falak sem nagyon voltak. Egyáltalán nem voltak, ha egészen pontosan szeretnénk fogalmazni.

De hát ő már csak ilyen körülményeskedő ember volt.

Így hát újra és újra visszakanyarodott ehhez a kínos halál-kérdéshez.

Egyre melegebbnek érezte a helyet. Habár itt fönn a recepción még egészen elviselhetőnek bizonyult, de például ahol az ő szállása volt, az alagsor alatt négy emelettel, ott a „rekkenő” jelzőt minden további nélkül rá lehetett volna akasztani a hőségre. És sehol egy hűsítő árnyék. A derengő vörös fény egyszerre jött mindenhonnan, és sehonnan.

Ismét eluralkodott rajta az érzés, hogy most már aztán tényleg hagyja, nem ér annyit az egész, és ismét meggyőzte magát, hogy ennyi már neki is kijár. Soha életében nem emelt panaszt hivatalosan semmi ellen, egyszer ezt is ki kell próbálnia. Kicsit persze izgult, enyhe szorítást érzett a gyomrában remegéssel keveredni, amikor meghallotta a nevét.

Ha lett volna kalapja, most idegesen gyűrögette volna a kezében, pontosan úgy, mint ahogy az ember a régi Mikszáth-novellák hőseit képzeli el. Próbálta megfogalmazni magában, hogy mit is mond majd a pult mögött egykedvűen üldögélő piros plüssruhás fickónak.

Eszébe jutott egy röpke pillanatra az is, hogy megdicsérje az öltözékét, de valószínűleg a recepciós gúnyolódásnak venné, hiszen az Isten szerelmére – gondolta magában, nincs az az ember, aki ezt a ruhát csinosnak találta volna. Még egy nőn sem, nemhogy egy hímnemű ördögön...

Szóval tudta ő nagyon jól, hogy miért került a Pokolra, de érezte, hogy ha azt a kis csorbát semmissé tudná tenni, akkor akár két szinttel feljebb is kaphatna szobát, ahova már nem hallatszik fel a mínusz tizedikről az emberek sikítása és hörgése.

Emlékeiben újra végigélte azt a végzetes vasárnapot, amikor tulajdonképpen semmi tennivalója nem lett volna, ha nem téved be az étterembe épp az a plébános (lehet, hogy püspök volt, a fene sem igazodik ki ebben az egyházi hierarchiában). Ő már akkor érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, és gyakran eljátszott a gondolattal, hogy micsoda dolog, hogy őt pont egy pap akadályozza meg abban, hogy megszentelje az Úr napját.

Sosem szerette a hőséget, kivéve persze a konyhán.
Mikor odaért a pulthoz, meg szerette volna köszörülni a torkát, de a gombóc nem engedett.
- Jó napot! - nézett rá unottan a portás. - Miben segíthetek?
- Jó... napot – nyögte ki végül a szakács. - Én igazából a szoba miatt... Tudja, azt hiszem, nekem kicsit feljebb járna elhelyezés, vagy hogy is mondjam...
- Ühüm – bólogatott a recepciós valamit a könyvbe a szakács neve mellé írogatva. - És mire alapozza az igénylést?
- Hát, tudja, én önhibámon kívül dolgoztam... kellett dolgoznom. Vasárnap, ugyebár.

- Ó – mondta a fickó színtelen hangon. - Ó – ismételte meg csak a nyomaték kedvéért. - Tíz parancsolattal az illetékes ügyosztályhoz kell fordulnia, ami fent van a tizennegyedik emeleten. Tájékoztatom, hogy az átszervezések miatt a földszint átkerült a Pokol tornácáról a Tiszttótűz szintjére. Ez két emelet különbséget jelent, de a lépcsőházi táblák lecserélésére még nem volt időnk.

- Rendben, köszönöm... - bólintott zavarodottan a szakács. Hiába nem volt teljesen tiszta neki, hogy akkor most melyik emeletre is menjen, kicsit megkönnyebbült, hogy kiszabadulhat végre innen ebből a vörös közönyből, a forró könnyözönből, ahogy magában nevezte, és ilyenkor, ha ez eszébe jutott, mindig roppant büszke volt magára, hiszen sosem volt egy művészlélek, de ez szerinte nagyon költőire sikerült.

Összekapta hát magát, és a lift felé vette az irányt, amin egy kis sárga post-it tájékoztatta a népet arról, hogy a felvonó bizony nem működik, továbbá szíves türelmet és megértést kért az átmeneti hiba miatt. A szakács összeráncolta homlokát, hogy terjedelmes hasát most lépcsőn kell felcipelnie, de a feladat könnyebbnek bizonyult, mint várta. A lépcsőházban föntről leragyogó mennyei fény szinte repítette az embert fölfelé.

Nem is figyelte az emeletet jelző táblákat, csak ment ment fölfelé. A béke szétáradt egész lényében, ha lettek volna vérerei, akkor még azokban is csak a béke folydogált volna vér helyett. Szinte sajnálta, hogy ideát csak a lélek marad, és hogy azt öntheti csak el a fény, ő szerette volna tapintani a nyugalmat... Belélegezni azt, úszni benne teljes testi valójával, és hirtelen megértette, hogy mindezt megvalósítani a földön élő emberek számára igazán nem kerülne sokba, sőt semmibe sem, hogy a megoldás mindenki szeme előtt ott lebeg, hogy nem kéne mást tenni, csak kinyúlni érte, magukhoz ölelni az igazi boldogságot, és nevetett, annyira nevetett, hogy a könnye is kicsordult belé, mert ennyire elérhetőnek, ennyire egyszerűnek soha nem látta még, nem is láthatta még a megoldást...

- Ne fáradjon – ütötte meg hirtelen a fülét egy gyenge, fáradt hangocska.

A szakács gondolatmenete megszakadt és ismét a lépcsőn állt egy öregemberrel szemben. Azonnal felismerte az arcot, amit most látott másodjára összesen, és életében látta kerek egyszer. Azon a végzetes vasárnapon.

- Tessék? - kérdezett vissza a szakács.
- Szólok, hogy ne fáradjon. Gondolom a tizennegyedikre megy.
- Oda.

- Ne fáradjon – mondta ismét a pap, és a szakács úgy érezte, ha még egyszer meghallja ezt a mondatot, akkor nem is tudja mit csinál. Talán olyat, hogy még maga is megbánja. - Vasárnap nincs nyitva.

- Ó. Értem – mormogta erre a szakács, és tulajdonképpen már nem is volt olyan fontos neki a reklamálás, hiszen úgy érezte, hogy a kárörömért még plusz két emelet járna lefelé. Ezért a fajtáért, amit ő érzett, talán öt.

Különben is eszébe jutott egy régi ismerős, egy jó légkondi szakember, aki sokat káromkodott, amíg agyon nem csapta az áram, főleg az Urat és annak nemi szervét emlegetve, úgyhogy a környéken biztosan megtalálja valahol.

Napról napra kicsit jobban

... legalábbis remélem. Jó, persze, nem azt mondom, hogy egy tragédia az életem, mert nem az. De így, hogy nincs kire rázúdítanom magamat meg a hülyeségeimet, nekem kell elviselnem magam egyedül. Ez egy baromi nehéz feladat, eddig se voltam túl jóban magammal, és akkor most hirtelen a nyakamba zúdulok... szép. Bár ha jobban belegondolok, ez épp megfelelő alkalomnak ígérkezik a megbékélésre. De nem tudok odakoncentrálni. Hogy pontosítsak, sehova nem tudok koncentrálni. Kár, hogy egy nap csak huszonnégy órából áll, hogy úgy mondjam, ez ritka nagy kibaszás. Persze, ha több lenne, akkor meg az lenne a baj, mert az se lenne elég. No, mindegy.

Jumper nem halad. Pedig én igyekszem... lóf*szt igyekszem... Ja. Igyekszem kifogásokat találni, hogy miért nem haladok vele. De mindegy, mert végül is nem másnak csinálom, hanem magamnak, minél tovább szöszmöt, annál később kerül ki a falra. Pedig ha az egyszer kész lenne... egy kapus rajzot is tervezek mellé.

Eszembe jutott valami. (Jé.) Amolyan történet-féle. Kissé groteszk, amolyan "egyperces" stílusban. Hát persze egy Örkényhez azért nem hasonlítom az egészet, pedig ha író akarnék lenni, akkor ő és Douglas Adams lennének a fény az éjszakában, életem példaképei, estébé. De most komolyan. Ja igen, és persze Karinthy Frigyes. Hát látszik, csak a humorosabbját válogattam ki magamnak.

Ó igen, és Marco is megmondta, hogy nem cseszegetni akar, de igazából semmit nem teszek azért, hogy ősszel le tudjak vizsgázni németből. És igaza van. De ma leslattyogtam a folyópartra, kiültem a napra, felhajtogattam a farmerszáramat, kinyitottam a könyvem-füzetem, és tanultam. Nagyon jól esett. Legalább magamba néztem kicsit. Gyakrabban kéne oda lemennem, de most mondjam azt, hogy nincs időm rá? Délután dolgozom, illetve este... Tulajdonképpen időm még csak lenne. És... nem találok elég kifogást. A lényeg a lényeg, ma talán sikerült magamba szállnom kicsit ezügyben is.

Szóval ott tartottam, hogy a magány. Az ember alapvetően társas lény, és hiába találkozom a népekkel a munkahelyen, az nem olyan. Ezért is gondolkozom azon, hogy jövő hét szerdától elmegyek Tai Ji-zni. Csak olyan baromi beszari vagyok, hogy jajj németül és jajj az egyetemen, és jajj én nem tudok... Tele van a tököm magammal, de komolyan. Ha most ezt a lehetőséget is elcseszem magamnak egy ilyen hülye indokkal, akkor örihari. Szóval, nem cseszem el. Szurkoljatok.

Kérdezz-felelek, 60 módra

Gica blogjában akadtam tegnap éjjel erre a kis kérdezz-felelekre, aki Bali blogjában találta, úgyhogy a fülembe sutyorogták jószerivel, hogy "add tovább". Ha meg mégsem, akkor elnézést, hogy tovább adom :) Tehát, sonkalandra fel.

1. Hol fogtad utoljára valakinek a kezét?
Hmm. Én is a Keletin.

2. Ha megélnél egy háborút, szerinted túlélnéd?
Nem tudom elképzelni, hogy ne a túlélők között lennék, bár ez lehet, hogy a beteges optimizmusomból fakad.

3. Bealszol a tévé előtt?
Ha néznék, tuti bealudnék. Régebben rendszeres volt.

4. Ittál már tejet közvetlenül a dobozból?
Persze! Zacskóból is.

5. Nyertél már valaha betűző versenyt?
Hát jah. Ilyen nálunk nincs. Több megjegyzést nem fűznék a dologhoz, mert ezt a témát most igyekszem hanyagolni.

6. Mi volt a legnagyobb vitád valamilyen baráttal?
Ó. Hát eszembe jutott pár, nem idézném fel. Remélem azóta már mindketten felnőttebbek lettünk...

7. Gyorsan gépelsz?
Attól függ, hány ujjamat vágtam el a közelmúltban.

8. Félsz a sötétben?
Rettegek. Régebben csak olvasólámpával tudtam elaludni, később elég volt már csak az éjjeli lámpa, most, hogy eljutottam oda, hogy már az se kell, elköltöztünk egy olyan lakásba, ahol az utcalámpa az ablakom előtt van. Témához visszakanyarodva a teljes sötétségtől rettegek, 20 éves korom ellenére is elfog a sírógörcs egy-egy áramszünet esetén. Ciki, mi?

9. Most van valaki, aki tetszik?
Hát, ha ez olyan értelemben, hogy jujj összejönnék-e valakivel... akkor nem. Na ez a válasz még engem is meglepett, de azt hiszem túl vagyok rajtuk :)

10. Miért ért véget a legutóbbi kapcsolatod?
Mert egy hisztis picsa voltam, és nem is csodálom így utólag visszagondolva, hogy a drága emberem nem bírt már tovább elviselni.

11. Szerencseszámod?
17.

12. Nyertél már lottón?
Óó, igen. Majdnem lett egy 4-esem is egyszer 5-ös lottón, de az előbb említett szám helyett véletlenül 14-et x-eltem. Ez baromi gáz.

13. Most iszol valamit?

Most éppen nem. Amúgy általánosságban vizet, ha a mai napot vesszük.

14. Okosnak tartod magad?
Háát, őszintén szólva nem. Adottságilag értem, nem tanulásmennyiségre.

15. Ettél valaha bogarat?
Nem hiszem, pár muslicát biztos lenyeltem már, vagy pókot álmomban.

16. Most van valaki, aki hiányzik?
Nagyon sok ember. A barátaim. Akiket imádok. Nem sorolom fel őket, a fele nem olvassa, a másik fele meg tudja, hogy rájuk gondolok ;)

17. Mit kérsz karácsonyra?
Világbékét. Passz.

18. Ismered a muffinembert?
Nem...hiszem.

19. Beszélsz álmodban?
Ja :D Koleszos szobatársaim mesélhetnének a dologról sokat.

20. Emlékszel az első csókodra?
Igen, bár ne tenném. A másodikkal ugyanez a helyzet. A harmadikat pedig sosem felejtem el, és az egyik legszebb emlékem :) (És persze hivatalosan az az első.)

21. Reptettél valaha sárkányt?
Több-kevesebb sikerrel... Próbálkoztam, maradjunk annyiban. De igazán sose sikerült.

22. Mikor mentél legutóbb úszni és hova?
Ó, na jól van ám. Szerintem akkor úsztam utoljára, amikor Bjuccal elmentünk almádiban a strandra. Vagy a strasbourgi "swimming pool"-ban hehe :D

23. Sikeresnek tartod magad?
Attól függ. Ha pénzkereset, akkor igen. Emberi kapcsolatok terén is, most, hogy így belegondolok, csak hát igen. Az a 700 km :) Nem nyavalygok, én választottam.

24. Kábé hány ember száma van a mobilodban?
Passz. A felét azt se tudom, kicsoda.

25. Szerettél volna valaha kapni egy lovat?
Kapni, igen sokáig. Ma már venni szeretnék :D

26. Mik a terveid holnapra?
Pihenés. Jaj de jól esik... Ja, meg németre is megyek :)

27. Mit csináltál múlt hétvégén?
Dolgoztam :D

28. Most hiányzik a suli?
A kolesz, az emberek.

29. Mikor mondta neked valaki utoljára, hogy szeret?
Hangosan nem hallottam, de Adri írta e-mailben, az számít? :D

30. Szeretsz szingli lenni?
Ja, hát most mondhatnám, hogy persze, sólyommadár, szabadság, kutyafüle. Lóf*szt szeretek szingli lenni. Hülyébb kérdés nincs? :D

31. Szereted a szobádat?
Igen. Már kezd hasonlítani arra, amilyet elterveztem. És fel lehet benne egyenesedni!! densz. Csak ez a ronda fehér-szürke műpadló ne lenne...

32. Ki a hősöd?
Hőőőősöm? Ez is olyan amcsi-szagú kérdés nekem, nekik szoktak hőseik lenni :D

33. Lógtál valaha a suliból?
Mi számít lógásnak? Anyuék mindegyikről tudtak, általánosban le is igazolták :D Középsuliban már én igazoltam magamnak, eléggé levágós volt, tekintve, hogy anyuék külföldön éltek, de egy tanár se szólt miatta :D

34. Most mit fogsz csinálni (miután kitöltötted a tesztet)?
Hajat festek. Ollé.

35. Ha összezárva kéne eltöltened 24 órát egy emberrel, legszívesebben kit választanál?

Hát. Hmm. Hümm-hümm. Nem tudom. Talán a Danit, mert őt még nem ismerem eléggé, és lenne annyi témánk, hogy elrepüljön az a 24 óra. Ha meg nem, akkor elő a NagyZölddel.

36. Mi a kedvenc ételed?
Eddig az olasz konyhát imádtam, de amióta pizzériában dolgozom, lehet, hogy meguntam kissé.

37. Ettél valaha kutyakaját?
Nem hiszem. De lehet. Annyi marhaságba bírtak belerángatni kiskoromban... Azokról nem is beszélve, aminek én voltam az értelmi szerzője.

38. Őszinte ember vagy?
Annak hiszem magamat, bár nem mindig. Hazudni a szó szoros értelmében már talán 12 éves korom óta nem hazudtam.

39. Szereted a ham&eggs-et?
Hát. Ez amolyan időszaki kaja nálam. Ha megkívánom, akkor degeszre tudom magam tömni vele, ha nem kívánom, akkor a szagától is rosszul vagyok.

40. Mi az a három dolog, ami mindig nálad van?
A bal kezem, a jobb kezem, és régebben Weöres Sándor A teljesség felé című könyve.

41. Van valamilyen sebhelyed?
Ó. Óóó. Itt az én kérdésem :D Hát. Soroljam?

- a bal kezem kisujján az, ahol átszúrtam a kisollóval

- a gyűrűsön ahol belefűrészeltem

- a középsőn még nincs

- a mutató ahol a késsel megszeleteltem kicsit faragás közben

- a kézfejen egy kutyaharapás.

Élen a bal kezem sokááá :D

42. Szereted az akciót, a pörgést?
Mondjuk embert lelőni nem lennék képes.

43. Mi szeretnél lenni ha nagy leszel?
Kettőt és könnyebbet. Ahhoz képest, hogy milyen karakán picsa voltam, most csak sodródom az árral. Elképzeléseim vannak, de ahhoz, hogy mindet megcsináljam, 150 évig kellene élnem.

44. Mi a legnagyobb titkod?
Hát... amikor a... Basszus!!! Majdnem behúztak a csőbe...

45. Milyen gyakran telefonálsz?
Hehe, baromi ritkán. Leginkább a percdíj tart vissza. Roaming ftw

46. Hiszel a szerelemben?
...

47. Van valami, amit szeretnél, de nem kaphatsz meg?
Úgy szép az élet, nem?

48. Mi az a négy dolog, amit elsőként veszel szemügyre egy pasin/nőn?
Férfin a kézfej, haj, arc, aztán egy quick overview :D

49. Mikor sírtál utoljára?
Amikor a legutóbbi House-t néztem. Nincs életem, látszik :D

50. Kit öleltél meg utoljára?

Most nem vagyok benne biztos, mert vagy az Adrit, vagy anyukámat.

51. Jól kijössz a családoddal?
Amióta nem kamaszodom, azóta igen. Sőt. Imádom őket. Mármint a szüleimet.

52. Hol van a mobilod?
Mit tudom én :D Amióta nem használom, ritkán tudom számon tartani, hogy hol van.

53. Mit ettél utoljára?
Tonhalsalátát kukoricával, olivával (utálom az olivát de ebben nagyon finom) meg zöldborsóval. Épp most :D

54. Mi a kedvenc színed?
Barna, zöld, narancssárga.

55. Milyen filmet láttál utoljára moziban?
Mamma mia!-t Adrival :)

56. Most milyen dalt hallgatsz?
Semmilyet. De most hogy olvasom, valamit kéne :D

57. Most mire vágysz?
Hadd ne soroljam... Egyik sem anyagi :)

58. Melyik a kedvenc kocsid?
Mini Cooper, VW T1, Peugeot 1007

59. Most nézel valamit a tévében?
Nem.

60. Kivel beszéltél utoljára mobilon?
Mobilon? Szerintem Fábián tanár úrral. Szerk.: Nem is!! Most jut eszembe, hogy Verával :D Először Devilt akartam írni, de aztán eszembe jutott, hogy őutána is beszéltem még valakivel. A lényeg, hogy számon tudom tartani. Nna.

Deccit. Nincs benne meglepetés. Viszont az látszik, hogy rengeteget tudok beszélni a semmiről, hogy egy egyszerű eldöntendő kérdésre képes vagyok 3 sort írni :D