Legszebb öröm

Idegesen dobolt az ujjaival a térdén és sóhajtozva várta, hogy elfogyjon az irdatlan sor előtte. Persze, neki az is elég lett volna, ha csak fogy, nem volt ő olyan telhetetlen, hogy csak azzal érje be, ha rögtön „el”. Igazából fogalma sem volt, mióta üldögélt már ott, a karóráját pedig hiába nézegette bizonyos időközönként, az makacsul mutatta a három óra huszonnégyet.

Kezdett rajta eluralkodni az érzés, hogy az idő nem számít. Azután úgy érezte, hogy semmi sem számít, és legszívesebben felkelt volna, hogy otthagyja az egészet a francba, de ilyenkor mindig megrázta magát, megvakarta az az ötforintos méretű kopasz foltot a feje búbján, megigazította zsibbadt nagylábujját a szoros bőrcipőben (amely a bal lábáról hiányzott is, ezért az említett kényelmetlenség igazából csak a jobb nagylábujját érintette) majd ismét megvakargatta a már említett kopasz pöttyöt, csúszott egy centit jobbra a székén, majd egyet balra is, csak a rend kedvéért, és tovább várakozott.

A bőrcipő problémáján el-elgondolkozva mindig azt a következtetést vonta le, hogy mennyivel jobb lett volna a konyhán meghalni, mondjuk szénmonoxid-mérgezésben, mint hogy elüsse az autó. Egyrészt sokkal nyugodalmasabb lett volna az egész folyamat, sokkal kevésbé megerőltető. Másrészt pedig most a kényelmes szakácskabátban üldögélne itt, és nem utolsó sorban a klumpáját viselné, ami azért mégsem egy szoros bőrcipő. (És persze abból legalább mindkettő meglenne, hisz a fulladásos halál közben nem repül le az ember bal lábáról a topán. Bár annak is meglehetnek a maga körülményei.) Hiába, az volt az ő világa, csak a konyhán volt otthon.

Miközben arra várt, hogy az őt a recepciótól elválasztó emberek száma megcsappanjon kissé, végigjártatta tekintetét a helyiségen. Ezt gyakran megismételte, de mindig rájött, hogy sok látnivaló nincs. Tulajdonképpen szemügyre vehette volna a falakat díszítő képeket, vagy egy talapzaton álló virágvázában pihenő csokorkölteményt. De ilyesmi nem volt ott. Sőt, falak sem nagyon voltak. Egyáltalán nem voltak, ha egészen pontosan szeretnénk fogalmazni.

De hát ő már csak ilyen körülményeskedő ember volt.

Így hát újra és újra visszakanyarodott ehhez a kínos halál-kérdéshez.

Egyre melegebbnek érezte a helyet. Habár itt fönn a recepción még egészen elviselhetőnek bizonyult, de például ahol az ő szállása volt, az alagsor alatt négy emelettel, ott a „rekkenő” jelzőt minden további nélkül rá lehetett volna akasztani a hőségre. És sehol egy hűsítő árnyék. A derengő vörös fény egyszerre jött mindenhonnan, és sehonnan.

Ismét eluralkodott rajta az érzés, hogy most már aztán tényleg hagyja, nem ér annyit az egész, és ismét meggyőzte magát, hogy ennyi már neki is kijár. Soha életében nem emelt panaszt hivatalosan semmi ellen, egyszer ezt is ki kell próbálnia. Kicsit persze izgult, enyhe szorítást érzett a gyomrában remegéssel keveredni, amikor meghallotta a nevét.

Ha lett volna kalapja, most idegesen gyűrögette volna a kezében, pontosan úgy, mint ahogy az ember a régi Mikszáth-novellák hőseit képzeli el. Próbálta megfogalmazni magában, hogy mit is mond majd a pult mögött egykedvűen üldögélő piros plüssruhás fickónak.

Eszébe jutott egy röpke pillanatra az is, hogy megdicsérje az öltözékét, de valószínűleg a recepciós gúnyolódásnak venné, hiszen az Isten szerelmére – gondolta magában, nincs az az ember, aki ezt a ruhát csinosnak találta volna. Még egy nőn sem, nemhogy egy hímnemű ördögön...

Szóval tudta ő nagyon jól, hogy miért került a Pokolra, de érezte, hogy ha azt a kis csorbát semmissé tudná tenni, akkor akár két szinttel feljebb is kaphatna szobát, ahova már nem hallatszik fel a mínusz tizedikről az emberek sikítása és hörgése.

Emlékeiben újra végigélte azt a végzetes vasárnapot, amikor tulajdonképpen semmi tennivalója nem lett volna, ha nem téved be az étterembe épp az a plébános (lehet, hogy püspök volt, a fene sem igazodik ki ebben az egyházi hierarchiában). Ő már akkor érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, és gyakran eljátszott a gondolattal, hogy micsoda dolog, hogy őt pont egy pap akadályozza meg abban, hogy megszentelje az Úr napját.

Sosem szerette a hőséget, kivéve persze a konyhán.
Mikor odaért a pulthoz, meg szerette volna köszörülni a torkát, de a gombóc nem engedett.
- Jó napot! - nézett rá unottan a portás. - Miben segíthetek?
- Jó... napot – nyögte ki végül a szakács. - Én igazából a szoba miatt... Tudja, azt hiszem, nekem kicsit feljebb járna elhelyezés, vagy hogy is mondjam...
- Ühüm – bólogatott a recepciós valamit a könyvbe a szakács neve mellé írogatva. - És mire alapozza az igénylést?
- Hát, tudja, én önhibámon kívül dolgoztam... kellett dolgoznom. Vasárnap, ugyebár.

- Ó – mondta a fickó színtelen hangon. - Ó – ismételte meg csak a nyomaték kedvéért. - Tíz parancsolattal az illetékes ügyosztályhoz kell fordulnia, ami fent van a tizennegyedik emeleten. Tájékoztatom, hogy az átszervezések miatt a földszint átkerült a Pokol tornácáról a Tiszttótűz szintjére. Ez két emelet különbséget jelent, de a lépcsőházi táblák lecserélésére még nem volt időnk.

- Rendben, köszönöm... - bólintott zavarodottan a szakács. Hiába nem volt teljesen tiszta neki, hogy akkor most melyik emeletre is menjen, kicsit megkönnyebbült, hogy kiszabadulhat végre innen ebből a vörös közönyből, a forró könnyözönből, ahogy magában nevezte, és ilyenkor, ha ez eszébe jutott, mindig roppant büszke volt magára, hiszen sosem volt egy művészlélek, de ez szerinte nagyon költőire sikerült.

Összekapta hát magát, és a lift felé vette az irányt, amin egy kis sárga post-it tájékoztatta a népet arról, hogy a felvonó bizony nem működik, továbbá szíves türelmet és megértést kért az átmeneti hiba miatt. A szakács összeráncolta homlokát, hogy terjedelmes hasát most lépcsőn kell felcipelnie, de a feladat könnyebbnek bizonyult, mint várta. A lépcsőházban föntről leragyogó mennyei fény szinte repítette az embert fölfelé.

Nem is figyelte az emeletet jelző táblákat, csak ment ment fölfelé. A béke szétáradt egész lényében, ha lettek volna vérerei, akkor még azokban is csak a béke folydogált volna vér helyett. Szinte sajnálta, hogy ideát csak a lélek marad, és hogy azt öntheti csak el a fény, ő szerette volna tapintani a nyugalmat... Belélegezni azt, úszni benne teljes testi valójával, és hirtelen megértette, hogy mindezt megvalósítani a földön élő emberek számára igazán nem kerülne sokba, sőt semmibe sem, hogy a megoldás mindenki szeme előtt ott lebeg, hogy nem kéne mást tenni, csak kinyúlni érte, magukhoz ölelni az igazi boldogságot, és nevetett, annyira nevetett, hogy a könnye is kicsordult belé, mert ennyire elérhetőnek, ennyire egyszerűnek soha nem látta még, nem is láthatta még a megoldást...

- Ne fáradjon – ütötte meg hirtelen a fülét egy gyenge, fáradt hangocska.

A szakács gondolatmenete megszakadt és ismét a lépcsőn állt egy öregemberrel szemben. Azonnal felismerte az arcot, amit most látott másodjára összesen, és életében látta kerek egyszer. Azon a végzetes vasárnapon.

- Tessék? - kérdezett vissza a szakács.
- Szólok, hogy ne fáradjon. Gondolom a tizennegyedikre megy.
- Oda.

- Ne fáradjon – mondta ismét a pap, és a szakács úgy érezte, ha még egyszer meghallja ezt a mondatot, akkor nem is tudja mit csinál. Talán olyat, hogy még maga is megbánja. - Vasárnap nincs nyitva.

- Ó. Értem – mormogta erre a szakács, és tulajdonképpen már nem is volt olyan fontos neki a reklamálás, hiszen úgy érezte, hogy a kárörömért még plusz két emelet járna lefelé. Ezért a fajtáért, amit ő érzett, talán öt.

Különben is eszébe jutott egy régi ismerős, egy jó légkondi szakember, aki sokat káromkodott, amíg agyon nem csapta az áram, főleg az Urat és annak nemi szervét emlegetve, úgyhogy a környéken biztosan megtalálja valahol.