Legújabb szenvedés

Ma megint *isteni szikra*, megint egy újabb ötlet, ismét egy újabb terv. Most már lassan azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. (Lány. Tudom...)
Szóval minden nap egyre erősebb bennem az az érzés, hogy irodában ücsörögni és papírokat tologatni jobbra-balra nem lenne élet nekem. Ami érdekel és szeretem, az a művészet, de ha képzőművész leszek, majd hozzatok néha egy üveg pálinkát meg egy vajas zsömlét az egyik híd alá. (A pálinkát mondjuk annyira nem szeretem, hozhattok Ramazzottit, az jó. Meg az is tömény. Csak kicsit drága. De szerintem akkor már mindegy lesz nekem.)
A konyhán való pörgést viszont imádom, hiába csak egy mosogató vagyok. Meg pizzás, meg salátás. Kisegítő, na. A lényeg, hogy azt például szeretem csinálni. Nagyon-nagyon. És most eszembe jutott, hogy mi lenne ha...
... kitanulnám a szakács szakmát. Attól az egyetemet még megpróbálom ősztől, illetve őszre, hogy felvesznek-e, jó lenne. Valami kamu szakra, tökmindegy. Csak emberek között lehessek végre... Közben és addig pedig kipuhatolom, hogy hogy megy itt a szakmatanulás nekem, mint külföldinek, meg úgy általában. Nem tudom. De ez a gondolat most nagyon felvillanyozott. Otthon sosem jutott eszembe, tényleg soha, de itt teljesen más a vendéglátó kultúra, itt a szakács úgymond karrier szakma. De nekem nem ezért tetszik. Illetve nem csak. Szeretek a konyhán lenni. Szeretem a pörgést, azt az életstílust, mindent, ami ezzel jár. Bár a fene tudja, eddig mondjuk csak vendéglátásban dolgoztam. (Hahh, milyen nagyképű mondat... 16 éves koromban nyáron cukrászdában mosogattam, még otthon, na azt mondjuk nagyon utáltam, akkor úgy voltam a dologgal, hogy én vendéglátásban soha többé. Ez pedig az első hosszabb távú munkahelyem.)
Az is igaz, hogy nagyon jól kifogtam ezt a melót, a főnököm nagyon jó arc, rengeteget röhögünk, bírjuk egymást. Más konyhákon, nagyobb éttermekben mármint, gyakori jelenség, hogy a főnök bolond, hülye, idegbeteg vadbarom, mint például ahol szüleim dolgoznak, bár annak a fickónak is vannak jobb pillanatai. Tény, hogy egy nagyobb konyhán (ahol én dolgozom, annál szerintem jóformán csak nagyobb konyha létezik) sokkal több a munka, több a stressz, ez biztos. Nem ringatom magam illúziókba a dologgal kapcsolatban.
Anyukámék tervezik egy ideje, illetve nagy-nagy álmuk, hogy saját magyar vendéglőt nyissunk itt, Eichstättben, de mindig megakad ott a gondolatmenet, hogy szakácsot úgy kellene felvenni, és ha az üzlet mégsem megy olyan jól, őt akkor is ki kell fizetni, illetve egy közös vállalkozásban (mivel volna kivel) az étteremnek megint csak két családot kellene eltartania. De. Édesapám tanult pincér, anyu baromi jól kiismeri magát a vendéglátásban, bár neki nem ez a szakmája, ha én szakács lennék, mekkora zsuga lenne...
Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy a vendéglátósnak nincs ünnepe, nincs vasárnapja, sőt szabadideje sem sok. Ha majd egyszer saját családom lesz (amiben nagyon reménykedem, bár egyelőre még nem látom...), hogy fogok rájuk időt szakítani?
Persze nem azt mondom, hogy ez a legnagyobb álmom, hogy én szakács legyek, mittudomén, ez is csak egy újabb lehetőség, ami felmerült bennem. És bevallom őszintén, igazán kedvem lenne hozzá.
Na de ez még a jövő zenéje. Újabb terv, újabb álom, a végén meg úgyis maradok konyhasegéd minimálfizetésen. (Azért csak nem...)