Mert tegnapelőtt elmaradt

Szégyellem is magam. Nem is kicsit. Hát tegnapelőtt már nem írtam ide, hogy Boldog Törülközőnapot kívánok mindenkinek. De most már megtettem, utólag is, állítólag 10 napig belefér. A lényege a napnak körülbelül annyi, hogy azáltal, hogy törülközővel mászkálunk mindenhova, megemlékezünk Douglas Adams-ről az ő halhatatlan Útikalauzának történetén keresztül. Vagy mi. Tovább nem fecsérelném a szót a dologra, mivel aki tudja, hogy miről van szó, az tudja, aki nem, az meg... hát olvasson Adams-et.

Persze a városban senki más nem hordott magánál jól láthatóan törülközőt, egyszer egy csajon megakadt a szemem, hogy Hejj!, de csak egy sál volt. A csaj nyakában, úgy értem.

Na jó, megesett a tudatlanokon a szívem. Íme álljon itt a bölcsesség:

"A GALAXIS Útikalauz érdekes dolgokat közöl a törülközőről. A törülköző, írja az Útikalauz, a lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha ő nem lát téged, akkor te se látod őt - annyi esze van, mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele és természetesen beletörülközhetünk, ha még elég tiszta hozzá.

Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag (strag: nem stoppos) észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt, a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül "elvesztett". A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője - az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni.

Innen ered a kifejezés, mely a stoppos szlengbe is átkerült már:

- Hej, helltél már azzal a klufi Ford Prefecttel? Az aztán a sahár, mindig tudja, hol a törülközője!"

(Részlet Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak című könyvéből, Molnár István fordításában.)

Én kicsi pónim... izé. Boltom

Elsőre nyilván nem egy hatalmas helyiségben kezdeném, hiszen fel kell tölteni áruval, amit aztán el is kell adni, bár romlandónak nem romlandó, és enni sem kér, de azért ne akarjunk már rögtön művész-ellátó hálózatot létrehozni Németország-szerte. Kisebb, diszkrét helyiség, mindenféle finom holmival, úgy mint Ingres papír, Tiziano papír, Holló szén (ó igen, a magyarországi exportról is tájékozódnom kell, bár a tétel nyilván nem olyan nagy, hogy külön fuvart fogadjak neki), Lyra ceruza, különböző olaj és akril festékek, vásznak, lemezek (rendelésre), dipa, pausz, ecsetek; sorolhatnám, az biztos. A lényeg, hogy ezek között a dolgok között legalább kiismerem magam. Nagyjából.
Továbbá: a saját műterem félémet, amolyan alkotósarkot is a boltban keríteném le magamnak, hiszen ott helyben lenne minden, és ha már itt tartunk, egy prést is kell szereznem, természetesen. Műhelyügyileg, és egy ilyen boltban dekorációnak sem utolsó.
Ami viszont a legcsábítóbb az egészben, hogy Magyarország után itt is felvehetem a kapcsolatot a helyi művészekkel, amatőrökkel, vagy csak olyanokkal, akiknek nem telik saját kiállítóteremre, és galéria bérlet szolgáltatást is lehetne meglibbenteni a nép előtt. Később, ha nagyon beindul, nyilván nagyobb üzletben van ennek értelme, addig a kicsiben amolyan "mecénás" effektussal a falra kiaggatni pár művet, hogy a vásárlók azokat is lássák, és ha érdekli őket, akkor nálam megtalálják az illetékes művész elérhetőségét. (Arról nem is beszélve, hogy a saját firkálmányaimat is ki tudom majd rakni...)
Ebben az egész ötletben azt szeretem a legjobban, hogy azzal tudok foglalkozni, ami szívemnek szerelme, ráadásul szerintem még menne is. Ja igen, ami még lényeges szempont, hogy nem kell hozzá diploma, "csak" egy vállalkozói engedély és "némi" indulótőke. Én nem vagyok diplomafüggő, szerintem a szellemi kihívást anélkül is meg lehet találni. És végül, de nem utolsó sorban még szabad vasárnapom is lenne :)

Már megint...

Szóval ismét ott voltam, ahol a part szakad. A szakács bejegyzés után, úgy értem. Mert hiába lenne szép, meg jó, de az az egyetlen ellenérv bizony lerombolja az egész tervet. Most csak így logikusan belegondolva, egész héten egy nap lenne szabad, ha ugyan egyáltalán. Tudom, hiszen konyhán dolgozom. Szóval ha családom lesz, mert ugye szeretnék majd egyszer... Szóval. Ha gyerekeim lesznek, mit mondok vasárnap nekik? Bocs, anyuci ma se megy veletek kirándulni, mert dolgozik. Mint minden vasárnap. Ehh. Nem pálya, de tényleg. De ma... megint megvilágosodtam. Sokadszorra, tudom. Nevetséges az egész, amit csinálok, jajj tudom. Meg unalmas is, hát még nekem. Úgyhogy ti csak ne nyavalyogjatok.
Művész kellék bolt. Ha most nekiállok spórolni, mint állat, akkor van rá esélyem. Ugyanis itt vagyunk egy tizenötezres egyetemi városban (az egyetemnek ráadásul van művészet szaka is), és egyetlen egy darab normális művész-ellátó nincs az egész városban. Ami engem személy szerint kiborít, nem tudok sehol egy Ingres-papírt venni, egy Lyra ceruzát... Csak a Koh-I-Noor, amit viszont nem annyira preferálok. Na, de ez egyéni szociális probléma. Ennek két igen nagy előnye lenne: üzlet, ami a sajátom, vállalkozás, pénzforrás (befektetés... rizikó... nna hagyjuk az ilyet, bár fontos tényező ez is), a másik előny pedig az, hogy a saját rajzfelszerelésemet is nagykeráron szerezném be :D Ami azért nem mindegy.
Nagyon beleéltem magam, égre egy konkrét terv, a fény az alagút végén. Ezt nyolcvan éves koromig tudnám csinálni, hiszen semmi megerőltető nincs benne fizikailag. Na de, a tervezet maga legyen egy másik bejegyzés témája, hogy mit hogyan is képzelek el. Ugyanis sajnos konkrét elképzeléseim vannak. Édesapám azt talált mondani, hogy csináljuk meg közös befektetésként. Ami nem lenne rossz... Még annyi van hátra, hogy kiderítsük, hogy állandó lakcímmel hogyan lehet munkát vállalni hivatalosan, azután főnököt szekálni, hogy ugyan legyen már olyan tüneményaranybogár, és jelentsen már be, hiszen nem állapot, hogy itt vagyok húsz évesen, és hivatalosan nem is dolgozom. Plusz egy üzlet megnyitásnál nem hiszem, hogy ne lesnék majd meg, honnan is van nekem erre gempa. Na de, jövő zenéje. Fény az alagút végén. Mostantól erősen rajta leszek a dolgon.

Két napja baromi meleg van, fülledt az idő, szétmegy a fejem. Sírhatnékom van lassan, az algopirin sem segít.

...

Voltunk gyerekek külön, gyerekek együtt, felnőttek külön... Most úgy néz ki, megpróbálunk együtt felnőttek lenni. Én mégis egy kicsit furcsán érzem magam. Sajnos nem vagyok hajlandó kompromisszumokra. Ebben nem. Remélem, ezzel ő is tisztában van, és megérti.

Utálom a mai undorító, személytelen kommunikációs lehetőségeket.

Hülyék vagyunk.

Ez van.

Amire büszke lehetek

Az állandó nyavalygás, önsajnáltatás (önsajnálat) és saját magam béka valaga alá való helyezés után önértékelésügyileg most igyekszem ebben a bejegyzésben arra fókuszálni, amire szerintem büszke lehetek. Még pedig egy ilyen dolog van, persze, nem kevesen köröznek le engem ebben is, de mégis úgy érzem, hogy nem kis dolog, és ezért az egyért igazán és tényleg büszke vagyok magamra: a nyelvtudás.
Persze, nem csak a szorgalomnak (a minek? tessék??) köszönhető ez nálam, az élet hozta így. Kiskoromban ugyanis itt éltünk Eichstättben, és így jött, hogy gyakorlatilag kétnyelvű kölyök voltam. Egyszerre tanultam meg magyarul, és németül. Ebből persze csak a nyelvérzék maradt meg, szerencsére, legalább az megmaradt... Az általános iskolai németórák csak arra voltak elegendőek, hogy épp elfelejtsek németül. Gimiben meg nem tanultam németet, mert az olyan snassz (meg mert hülye vagyok). Ellenben tanultam angolul, meg olaszul.
Angolt ugyebár különböző filmek eredeti nyelven történő nézéséhez használok, általában felirat nélkül, meg is látszik, hajlamos vagyok átsiklani apró ugyanakkor lényeges információk fölött. Újabban elkezdett sorozatokhoz használok azért angol feliratot.
Olaszt majdnem teljesen elfelejtettem, amikor főnököm (olasz a szentem) meg a haverja kártyázni nem kezdtek. Valami szicíliai maffia kártyajáték, aminek a lényegét már magamagamnak is sikerült elsajátítanom, rechtherzlichen Dank Pinónak. Így most hallgatom őket, ahogy kártyáznak, szóval káromkodni már istenesen tudnék olaszul, de a káromkodáson kívül is szinte mindent megértek, amikor beszélnek, csak hát igen. Beteges önbizalom túltengésem okán én nemigen merek megszólalni, de a főnököm és a barátja lassan hozzászoknak, hogy nekem olaszul is lehet karattyolni, maximum németül válaszolok.
És ezzel el is érkeztünk a némethez. A mindennapjaimat gyakorlatilag ezen a nyelven élem, és egyre jobban megy. Lassan belejövök... Most effketíve tanulom is ugye, mert ha szeretnék egyetemre menni, akkor azért ennél mindenképpen jobban kell tudnom. Na de igyekszem.
A lényeg a lényeg, kapásból tudom egy barátnőmet, aki szintén tud olaszul, németül, angolul, úgyhogy már van valaki, aki lekörözött, ő ugyanis tud még kínaiul is. De tényleg. Erre a dolgomra legalább büszke vagyok. Van valami, amire büszke lehetek...