Rendeződni látszik...?

Új munka után nézek épp, hiába imádom a főnököm é amit csinálok, igazán élvezem a ténykedést a konyhán, de ha nem jelent be a német állam felé, akkor magára vessen, mint a föld nélküli paraszt. Úgy fest boltot nyitunk apával, most hazamegyünk Magyarhonba egy hétre, ha visszajöttünk, teljes gőzzel belevetjük magunkat az üzlet előkészítése körüli teendőkbe.

***

Imádom, hogy amikor felébred reggel az ágyban az első gondolatai már nálam járnak, és hogy ennek bizonyítékát adja, azonnal fel is hív, így az első dolog, amit hallok, az ő hangja, máris jól indul a napom. (Rohadtul irigykedek épp, hogy Szicíliában sütteti a hasát...)

Jó reggelt!

Az egész nyamvadt életemet úgy próbáltam leélni, hogy mindig mindenkinek megfeleljek, ebből következően konfliktuskerülő is vagyok. A rosszabbik fajtától. Aki annyira próbálja kerülni a konfliktust a szeretteivel, hogy MINDIG belerohan. Mert (jelen esetet nézve) ha neki akarok megfelelni, akkor a szüleim lesznek mérgesek, hogy én úgy táncolok, ahogy ő fütyül ésatöbbi, ha a szüleimnek akarok megfelelni, akkor ő sértődik meg... és közben elfelejtem, hogy igazából egyetlen egy ember van, akinek meg kell felelnem, é ezt az utóbbi időben folyamatosan elbasztam. Az a valaki én vagyok, és ahelyett, hogy ülök, és sajnálom magam, hogy jaj de szerencsétlen vagyok, talpra kéne állni, magamat jól picsán rúgni, a tükörbe nézni (végre) és azt mondani, hogy "Ember, nem könnyű a szitu, de ki a fasz mászott bele? Te?! Nahát, miket nem mondasz. Akkor hozd ki belőle a legjobbat, mert kimászni nem akarsz belőle, mert élvezed, hogy szeretsz meg hogy szeretnek. És ez most per pillanat igen sokat megér neked, de ne a személyiségedet fizesd már érte!" plusz egy-két pofon, aztán mehetek tovább.
A világ nem fekete és fehér, nem lehet valamit elcseszni, még akkor sem, ha kudarcként él meg bizonyos dolgokat az ember. A világon nincs jó meg rossz, aspektusok vannak, nézőpontok, elbasztam? oké. de nézzük, milyen következményei lettek. És ha azok a következmények igen szarnak is tűnnek momentán, ez is "csak" egy változás. És a változás mindig hosszú távú folyamat. A végén pedig ott lesz valami eredmény, ami még mindig képlékeny. Emberek sírnak arról, hogy nem boldogok, hogy nincs értelme az életüknek stb., kérdem én, ki az isten élt helyettük? Ki állt véres késsel a hátuk mögött, hogy márpedig ezt kell csinálni? Senki? Hmm. Ha mégis, akkor meg ki volt az, aki nem állt a sarkára? Vannak nehéz sorsok, nem azt vitatom, de vannak emberek, akik a nehéz sorsból is ki tudják hozni a legjobbat. Mert ki lehet.
Mindenesetre csak azt mondom, hogy tele a faszom a siránkozó emberekkel, akik az elbaszott életükön nyavalyognak, meg azon, hogy nincs lehetőség. Emeld fel a picsád, és tegyél érte. Egyszerű. Na, közben azt is megvallom, hogy én is ezen emberek közé tartozom ám, csak ez egy bölcs reggel, és szándékozom magam picsán rúgni annak érdekében, hogy végre a kezembe vegyem az életem, és kezdjek vele valamit. És nem másnak akarok ezentúl bizonyítani, hanem magamnak. Ha nem megyek egyetemre, nem megyek. Kész. De vannak terveim. Nem tudom, anyagilag hogyan tudom megoldani majd, de ha meg akarom, meg fogom tudni.
Na elég a nagy szavakból, attól se lesz jobb semmi, cselekedni kék. Hát, majd meglátjuk az a rész hogy sikerül.
Amúgy feltűnt, hogy csak hajfestés után érzem mindig ezt a fene nagy önbizalmat. Mitől van ez? Nők, frizura meg változás?

Gyónás

Olyan jó volna mindent leírni, meggyónni, kiönteni magamból ide, de rengeteg embernek, akik úgy-ahogy ismernek, még csak fogalmuk sincs az egészről. Persze, mert az is lehet, hogy senkinek semmi köze a dologhoz. A fene tudja.
Meg aztán van bennem egy félelem, hogy leköpnek, hogy kinevetnek, hogy hátat fordítanak, pedig lehet, hogy csak én fújom fel ennyire a dolgot.

Annyi, hogy át kell állítanom a rilésönsip beállításaimat kamplikétid-re.

Ámen

Darabokban hever minden itt belül

Még szerencse, hogy nem arabokban, vagy valami ilyesmi.
Egy újabb seggberúgás, pofon, egy újabb döntés, félelem, mi lesz velem?
29 év... Ha szeretem, nem sok, vajon szeretem? Vajon ő szeret? És margarinon?
Jövő ősztől művészet. Elvégre az az életem, az volt, az is marad, mindegy mi lesz.
Titkok, félek, kiderül, fáj, hülyeség... Mállok, mint a vakolat, végül nem marad belőlem semmi. Semmi, ami én lennék. Ezért kell egy cél. Jövő áprilisra C1 németből, jövő szeptemberre beiratkozás művészetre. Nem enged el engem, én sem engedem. Vissza-visszatér körém, belém, átölel, elringat, a művészet az, ami egyben tart. Semmiben és senkiben nem lehetek biztos, csak magamban, de ha még magamban sem vagyok...? Az élet egy rakás szar, mostanában fordult meg a fejemben először komolyan az eltűnés gondolata, elköltöznék valami kis szigetre, ahol még a nyelvet sem beszélem, kecskéket és tyúkokat tenyésztenék. Lenne két kutyám is, csak a rend kedvéért, meg egy rakat macskám, hogy ne legyek egyedül.
Nem akarok többé... soha többé, soha többé...

Take another little piece of my heart baby

Rossz korba születtem.
Devil is írt egy ilyet, ő a jövőbe született volna, nem a múltba, mint sokan mások, én a múltba születtem volna, vagy legalábbis visszamennék egy Woodstock vagy egy Queen Live erejéig. Mint sokan mások.
Szóval, rossz korba születtem. Lecsúsztam Bob Marley-ről, Jimi Hendrixről, Janis Joplinról... és legnagyobb szívfájdalmam, hogy Freddie Mercury-ról is. Pedig nekem ő a #1, az abszolút hang, az az éneklés... maga az eksztázis. És nekem nem jutott más, mint hogy CD-ről hallgassam 10011101011010111000001011010110100000010101101011 minőségben. Szívem fájdalma.
Ha valaki elémtoppanna, hogy "Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, belelátok szíved bánatába, uccuneki válassz egy, azaz EGY darab koncertet, amit meghallgatnál élőben, és kapsz egy grátisz szürke galambot", akkor teketória nélkül Queen-t mondanék. Persze olyan 1992 előttit, nem olyan gyönge Freddie-mentes utánzatot, mint amit Brian May-ék próbálnak erőltetni. Jó, oké, nagy zenészek, de a Queen szíve-lelke mégis csak Freddie volt.
Így utólag belegondolva a Woodstockot azért nem mondanám, mert utána úgysem emlékeznék az egészből semmire. Kacsint-kacsint.

Én biztos leváltanám

A pápa eltörte a kezét. Vagy lábát, vagy valamelyik végtagját. Látszik, baromira odafigyelek. Na de! Katolikus gondolkodásmódba magam beleélni próbálván arra jutottam, hogy felháborító, hogy ezután nem váltják le az öreget. Elvégre ha szeplőtelen lenne, meg amolyan bűntelen egyházfőnek való pápafigura, akkor a Jóisten nem gáncsolta volna ki játékosan a lépcsőn, de minimum kicsit jobban vigyázott volna rá.
Szóval én leváltanám.

És még az IPM is megváltozott

Volt:
Plurktali. Jajjistenem, nem keveset röhögtünk, nem kicsit állt már görcsben az állkapcsom és sajgott a rekeszizmom, szeretem az ilyen napokat. Először láttam Gicát és Manit, még Devil is odaóvakodott miután konzultált pszichiáterével, ügyvédjével és nemtudomkijével, no meg Helga, és Balázs is tiszteletét tette (vagy ha már Plurktali, akkor Glitzy és Endyl). Amatőr origami szakkört nyitottunk és béna tekéseken röhögtünk, sőt, még üveg sem volt ott, ahol ültünk. A fiúk eladták a táskáinkat egy üveg vodkáért, amíg Glitzy meg én bagóztunk, Gica pedig asszisztált, és megbeszéltük az élet nagy dolgait. Aztán sajnos Gicának és Maninak hamar haza kellett oldalogniuk, mert a munka vár, mi pedig négyesben a fene-tudja-milyen-téren kötöttünk ki, és hittérítőket ráztunk le, majd röhögtünk ki. Aztán Devil is hazaszaladt, hogy családi kötelezettségeinek eleget tegyen, de természetesen lecsúszott a dologról, úgyhogy akár még maradhatott is volna, végül mi hárman a Gödör előtti füves részen sörözgettünk egyet, Balázst csajozási tanácsokkal láttuk el, aminek ő rettentő módon örült, sőt még tán annál is jobban, kiskutyát vakartam le a táskámról, és végül hazabuszoztunk Helgával.
Volt továbbá:
Utcazene. Zene, utca meg ivás. Koncertre idén vajmi kevésre jutottam el, de összességében véve nagyon jól éreztem magam, beszélgettem Laurával a Kekszről, meg ilyenek. Erről nem tudok sokat írni, mert ez amolyan minden nyáron felbukkanó program nálam, remélem jövőre is, meg azután is, hát majd meglátjuk.
És még:
Esküvő. Unokatestvérem mondta ki a boldogító igent, voltam kozorúslány, nulla szereppel, de legalább csinos voltam, vagy mi. A lagzi nyugodt volt, jó hangulatban telte, hősiesen táncoltam, holott nem tudok, és mindent egybevetve jó éreztük magunkat.
Végül pedig:
Hazajöttem. Mármint ide, mármint Bajorhonba. Ma 4-től meló. Már hiányzott kicsit, azt hiszem.
Szóval amikor hazaértem, arra jutottam, hogy egy év Németország után az otthoni fickók igen nagy hányada igen jól néz ki. Erre visszajöttem, és kapásból belebotlottam két igen helyes pasasba, no nem mintha egy diszkrét mosolyon kívü többet engedtem volna meg magamnak, no de érzem, hogy a nyár vége előtt még neadjisten valami kis románc is összejöhet. Jó lenne már, de nem halok bele abba sem, ha nem. No, majd lesz valahogy.
És még az IPM is megváltozott. Nekem nem tetszik annyira, kicsit bulvárosabb lett a tördelés meg a cikkek elhelyezése miatt, legalábbis nekem. De továbbra is szeretem, olvasom, ha hozzájutok, most a GEO-mat várom, amire idekinn fizettem elő, és olyasmi, mint az IPM. Szeptemberben jön az első. Hurrá.

Egy női táska rejtelmei

A buszozás alapjában véve igen egyszerű művelet, főleg távolsági viszonylatokban. Legyen B a Buszmegálló, A AhonnAn elindulsz és mondjuk C az útiCél. A titok a kalkulálásban rejlik, ha el akarsz időre jutni B-be, akkor időben el kell indulnod A-ból. Ehhez néhány jó tanács: számold ki, mennyi idő, míg A-ból B-be eljutsz, azután pedig az órát sem árt figyelned, hogy a kapott időpontban elhagyd A-t (lehetőleg B irányába). Az utóbbi nekem nem igen jött össze, így, ha olvasási szempontból nézzük, 74 oldalnyira késtem le a buszom.
Milyen szerencse, hogy aznap vettem meg Hugh Laurie könyvét, amit elvből nem akartam megvenni, mert elég idióta marketingfogásnak vélem, hogy Dr House képe ott virít a borító nagy részét lefedve, így a sok House-buzi (mint amilyen én is vagyok) megveszi, és nem akartam, hogy rólam is ezt gondolják, de annyi jó kritikát olvastam a könyvről, hogy végül elveimet félresöpörve leemeltem a polcról, sőt még ki is fizettem, és még csak ott sem felejtettem aztán a boltban. Persze első borítóval a hasam felé hurcolászom a könyvet, ha éppen nincs nálam a Női Táska.
Ezzel el is érkeztünk mai bejegyzésem témájához, ami tegnap előtt előtt fogant meg bennem. A főszereplő egy kopott, összefirkált, szakadt, patkányok által megrágott hátizsák, két tartórekeszes, vagy hogyan mondják ezt. A rekesz hülye szó, most hogy így belegondolok, hiszen ránézésre sem rekeszekről van szó. Tehát a kisebbik tele van minden létező szeméttel, tépőzáras papírzsebkendők, félbetört golyóstollak, még egészben lévő, működőképes golyóstollak, golyóstoll rugók és betétek, mobiltelefon, öngyújtó, és egyéb hasznos holmik. Aki a félbetört golyóstollat és a műsoros zsebkendőt haszontalan cuccnak tartja sosem próbált még utcán, dugóhúzó nélkül bort nyitni. A pénztárcát és a cigit a fogkefém, fehérneműim és egy pulcsi (ami mostanában hasznosság kérdésében elbújhat a félbetört golyóstollam mögött) társaságában tartom a nagyobbik... rekeszben. Jó, legyen rekesz, jobb szót úgysem találok rá, ha sokáig keresgélek, akkor sem, én magam "fakknak" hívom, de az olyan alpári, főleg angol nyelvterületen. Nem mintha gyakran járnék ilyen helyen, de azért képzeljünk el egy szituációt, természetesen csak szigorúan elméleti síkon, vegyük helyszínül mondjuk a veszprémi Utcazene Fesztivált, ahol az utóbbi napokban (igazából eddig csak tegnap) tartózkodtam, mellettem, vagy legalábbis az érthető beszédhang terjedési sugarán belül néhány amerikai vagy brit (netán ír, kanadai vagy ausztrál) úriember tartózkodik, és azt mondom mérgesen: "A fene egye meg, megint mekkora rendetlenség van a nagy fakkban, nem találok semmit!" Ugye nem szorul további magyarázatra a szituáció? Tehát meglátásom szerint maradjunk a rekesz megnevezésnél. A lényeg, hogy úgy tartja a legenda, hogy a női táskában minden benne van, amire egy nőnek szüksége lehet, és hogy a bent uralkodó finoman nőies káoszon csak ő maga tud kiigazodni. Ezen megállapítások egyike sem feltétlenül igaz az én táskámra.
Elgondolkoztam rajta, hogy miért, de nem jutottam eredményre.
A C-t be sem vettem az egyenletbe.

Elfogytam

Na jó, nem egészen, de elég nagy feleslegtől sikerült megszabadulnom, és végre emberformám van, Gica kalóriaszámlálósdijának hála. 74 kg-ról indultam, most 67-68 kg között mozgok, közben pedig rengeteget sikerült dolgoznom, mint ahogy azt már megírtam, úgyhogy a zsír igen nagy része alakult át izommá, ami hál'Istennek meg is látszik, pölö a karomon. Na hát persze az egésznek a vége az lett, hogy fel kellett hívni a ruhaszalont, hogy tegyenek félre a koszorúslány-ruhából egy számmal kisebbet is nekem, ha nem akarnak túl sokat varrni, mire a 40-esből rám illőt faragnak. Biztos nem vagyok normális, de ennél sokkal kevesebb már nem akarok lenni, nem azért, mert meguntam a fogyókúrát, hanem mert az én széle csípőmhöz egy 60 kg már nem biztos, hogy egészségesen nézne ki. Köszönöm a figyelmet.

Fáradtan - Altstadtfest után

Ímhol, igen, élek még. Dolgoztam, nem keveset, három nap alatt negyvenkét órát sikerült lehúzni, Altstadtfest volt. Igen. Tükörfordításban ez annyit tesz, hogy "Óvárosfesztivál". Pizzastandot csináltunk, a hangulat fergeteges volt, főleg vasárnap, amikor négyen leküldtünk egy üveg Ramazzottit. Hát igen, azt hiszem nem keveset nevettünk. Inkább vihogtunk, bocsánat. Szóval mókásan töltöttem a hétvégét, pizzákat gyúrtam, sütöttem, adtam el mosolyogva a magam szegényes némettudásával, de rettenetesen élveztem, hogy a konyha "magánya" után végre kontaktust létesíthettem az emberekkel.
Munkával kapcsolatban: papírügyeket intéztünk fenn főnökkel meg anyuval, és anyukám megemlítette a főnöknek, hogy én szeretnék szakácsnak tanulni. Na, gondoltam, több se kellett, drága Chef most hetekig ezzel fog csesztetni. Legnagyobb meglepetésemre azonban közölte, hogy ő már utánakérdezett, hogy csinálhat-e Ausbildungot, ami annyit jelent, hogy nála dolgozhat-e tanuló szakács. Itt leesett az állam, ezek szerint már ő is gondolkozott ezen? Komolyan mondom, ledöbbentem. Látszik, hogy nem akar kiengedni a kezei közül, ugyanis rohadt nagy mákja van azzal, hogy én ott vagyok. Nem akarom túlbecsülni a szerepem, de már két barátja is mondta neki, hogy ha én otthagyom, akkor bezárhatja az üzletet. Jó na, hízik a májam az ilyenektől (nem csak a Ramazzottitól).
Szóval, nincs más hátra, mint előre!

Kesztyü

Furcsa, hogy az ember szívéhez mennyire hozzá tud nőni egy kutya. Kesztyü családtag volt. 2009 június 22-én, délután négy órakor szenderült el. Daganata volt, fogalmunk sem volt róla. A fájdalmat nem osztotta meg velünk, csak a vidám perceket. Várható volt, tizenhét évet élt meg, amikor utoljára otthon voltunk, meg is dicsértük, hogy micsoda karcsú kutya lett a kis hordóból. Nem voltunk hajlandóak elfogadni, hogy ez már az elkerülhetetlen vég előjele. Mindannyian nagyon szerettük, sőt szeretjük még mindig.
Három éves voltam, amikor hozzánk került, a fényképek tanúsága szerint a kicsi a műanyagpohárba is belefért. Együtt nőttünk fel, amit viszont sajnos nem akartam, nem tudtam belátni, hogy ő nem csak felnőtt, hanem megöregedett. Ez a természet rendje.
Ami nagyon fáj, hogy nem lehettem ott vele, mert az utóbbi két évben ő Magyarországon élt, mi pedig itt. Önző módon azért örülök, hogy az utolsó képem róla a vidám, ugrálást imitáló öregasszony, ugyanakkor a szívem szakad bele, hogy ő nem láthatott minket még utoljára mielőtt elmegy.
Csak szerettem volna a drága Kesztyünek egy emléket állítani. Kicsit írni róla, de belém szorulnak a szavak, annyi mindent írnék, hogy micsoda személyiség volt, hogy mennyire szerettük, hogy mennyire fog hiányozni, hogy miért is írandó a neve Kesztyüként és nem Kesztyűként, de nem megy.
Ég veled, öreg kutya.

Mert tegnapelőtt elmaradt

Szégyellem is magam. Nem is kicsit. Hát tegnapelőtt már nem írtam ide, hogy Boldog Törülközőnapot kívánok mindenkinek. De most már megtettem, utólag is, állítólag 10 napig belefér. A lényege a napnak körülbelül annyi, hogy azáltal, hogy törülközővel mászkálunk mindenhova, megemlékezünk Douglas Adams-ről az ő halhatatlan Útikalauzának történetén keresztül. Vagy mi. Tovább nem fecsérelném a szót a dologra, mivel aki tudja, hogy miről van szó, az tudja, aki nem, az meg... hát olvasson Adams-et.

Persze a városban senki más nem hordott magánál jól láthatóan törülközőt, egyszer egy csajon megakadt a szemem, hogy Hejj!, de csak egy sál volt. A csaj nyakában, úgy értem.

Na jó, megesett a tudatlanokon a szívem. Íme álljon itt a bölcsesség:

"A GALAXIS Útikalauz érdekes dolgokat közöl a törülközőről. A törülköző, írja az Útikalauz, a lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha ő nem lát téged, akkor te se látod őt - annyi esze van, mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele és természetesen beletörülközhetünk, ha még elég tiszta hozzá.

Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag (strag: nem stoppos) észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt, a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül "elvesztett". A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője - az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni.

Innen ered a kifejezés, mely a stoppos szlengbe is átkerült már:

- Hej, helltél már azzal a klufi Ford Prefecttel? Az aztán a sahár, mindig tudja, hol a törülközője!"

(Részlet Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak című könyvéből, Molnár István fordításában.)

Én kicsi pónim... izé. Boltom

Elsőre nyilván nem egy hatalmas helyiségben kezdeném, hiszen fel kell tölteni áruval, amit aztán el is kell adni, bár romlandónak nem romlandó, és enni sem kér, de azért ne akarjunk már rögtön művész-ellátó hálózatot létrehozni Németország-szerte. Kisebb, diszkrét helyiség, mindenféle finom holmival, úgy mint Ingres papír, Tiziano papír, Holló szén (ó igen, a magyarországi exportról is tájékozódnom kell, bár a tétel nyilván nem olyan nagy, hogy külön fuvart fogadjak neki), Lyra ceruza, különböző olaj és akril festékek, vásznak, lemezek (rendelésre), dipa, pausz, ecsetek; sorolhatnám, az biztos. A lényeg, hogy ezek között a dolgok között legalább kiismerem magam. Nagyjából.
Továbbá: a saját műterem félémet, amolyan alkotósarkot is a boltban keríteném le magamnak, hiszen ott helyben lenne minden, és ha már itt tartunk, egy prést is kell szereznem, természetesen. Műhelyügyileg, és egy ilyen boltban dekorációnak sem utolsó.
Ami viszont a legcsábítóbb az egészben, hogy Magyarország után itt is felvehetem a kapcsolatot a helyi művészekkel, amatőrökkel, vagy csak olyanokkal, akiknek nem telik saját kiállítóteremre, és galéria bérlet szolgáltatást is lehetne meglibbenteni a nép előtt. Később, ha nagyon beindul, nyilván nagyobb üzletben van ennek értelme, addig a kicsiben amolyan "mecénás" effektussal a falra kiaggatni pár művet, hogy a vásárlók azokat is lássák, és ha érdekli őket, akkor nálam megtalálják az illetékes művész elérhetőségét. (Arról nem is beszélve, hogy a saját firkálmányaimat is ki tudom majd rakni...)
Ebben az egész ötletben azt szeretem a legjobban, hogy azzal tudok foglalkozni, ami szívemnek szerelme, ráadásul szerintem még menne is. Ja igen, ami még lényeges szempont, hogy nem kell hozzá diploma, "csak" egy vállalkozói engedély és "némi" indulótőke. Én nem vagyok diplomafüggő, szerintem a szellemi kihívást anélkül is meg lehet találni. És végül, de nem utolsó sorban még szabad vasárnapom is lenne :)

Már megint...

Szóval ismét ott voltam, ahol a part szakad. A szakács bejegyzés után, úgy értem. Mert hiába lenne szép, meg jó, de az az egyetlen ellenérv bizony lerombolja az egész tervet. Most csak így logikusan belegondolva, egész héten egy nap lenne szabad, ha ugyan egyáltalán. Tudom, hiszen konyhán dolgozom. Szóval ha családom lesz, mert ugye szeretnék majd egyszer... Szóval. Ha gyerekeim lesznek, mit mondok vasárnap nekik? Bocs, anyuci ma se megy veletek kirándulni, mert dolgozik. Mint minden vasárnap. Ehh. Nem pálya, de tényleg. De ma... megint megvilágosodtam. Sokadszorra, tudom. Nevetséges az egész, amit csinálok, jajj tudom. Meg unalmas is, hát még nekem. Úgyhogy ti csak ne nyavalyogjatok.
Művész kellék bolt. Ha most nekiállok spórolni, mint állat, akkor van rá esélyem. Ugyanis itt vagyunk egy tizenötezres egyetemi városban (az egyetemnek ráadásul van művészet szaka is), és egyetlen egy darab normális művész-ellátó nincs az egész városban. Ami engem személy szerint kiborít, nem tudok sehol egy Ingres-papírt venni, egy Lyra ceruzát... Csak a Koh-I-Noor, amit viszont nem annyira preferálok. Na, de ez egyéni szociális probléma. Ennek két igen nagy előnye lenne: üzlet, ami a sajátom, vállalkozás, pénzforrás (befektetés... rizikó... nna hagyjuk az ilyet, bár fontos tényező ez is), a másik előny pedig az, hogy a saját rajzfelszerelésemet is nagykeráron szerezném be :D Ami azért nem mindegy.
Nagyon beleéltem magam, égre egy konkrét terv, a fény az alagút végén. Ezt nyolcvan éves koromig tudnám csinálni, hiszen semmi megerőltető nincs benne fizikailag. Na de, a tervezet maga legyen egy másik bejegyzés témája, hogy mit hogyan is képzelek el. Ugyanis sajnos konkrét elképzeléseim vannak. Édesapám azt talált mondani, hogy csináljuk meg közös befektetésként. Ami nem lenne rossz... Még annyi van hátra, hogy kiderítsük, hogy állandó lakcímmel hogyan lehet munkát vállalni hivatalosan, azután főnököt szekálni, hogy ugyan legyen már olyan tüneményaranybogár, és jelentsen már be, hiszen nem állapot, hogy itt vagyok húsz évesen, és hivatalosan nem is dolgozom. Plusz egy üzlet megnyitásnál nem hiszem, hogy ne lesnék majd meg, honnan is van nekem erre gempa. Na de, jövő zenéje. Fény az alagút végén. Mostantól erősen rajta leszek a dolgon.

Két napja baromi meleg van, fülledt az idő, szétmegy a fejem. Sírhatnékom van lassan, az algopirin sem segít.

...

Voltunk gyerekek külön, gyerekek együtt, felnőttek külön... Most úgy néz ki, megpróbálunk együtt felnőttek lenni. Én mégis egy kicsit furcsán érzem magam. Sajnos nem vagyok hajlandó kompromisszumokra. Ebben nem. Remélem, ezzel ő is tisztában van, és megérti.

Utálom a mai undorító, személytelen kommunikációs lehetőségeket.

Hülyék vagyunk.

Ez van.

Amire büszke lehetek

Az állandó nyavalygás, önsajnáltatás (önsajnálat) és saját magam béka valaga alá való helyezés után önértékelésügyileg most igyekszem ebben a bejegyzésben arra fókuszálni, amire szerintem büszke lehetek. Még pedig egy ilyen dolog van, persze, nem kevesen köröznek le engem ebben is, de mégis úgy érzem, hogy nem kis dolog, és ezért az egyért igazán és tényleg büszke vagyok magamra: a nyelvtudás.
Persze, nem csak a szorgalomnak (a minek? tessék??) köszönhető ez nálam, az élet hozta így. Kiskoromban ugyanis itt éltünk Eichstättben, és így jött, hogy gyakorlatilag kétnyelvű kölyök voltam. Egyszerre tanultam meg magyarul, és németül. Ebből persze csak a nyelvérzék maradt meg, szerencsére, legalább az megmaradt... Az általános iskolai németórák csak arra voltak elegendőek, hogy épp elfelejtsek németül. Gimiben meg nem tanultam németet, mert az olyan snassz (meg mert hülye vagyok). Ellenben tanultam angolul, meg olaszul.
Angolt ugyebár különböző filmek eredeti nyelven történő nézéséhez használok, általában felirat nélkül, meg is látszik, hajlamos vagyok átsiklani apró ugyanakkor lényeges információk fölött. Újabban elkezdett sorozatokhoz használok azért angol feliratot.
Olaszt majdnem teljesen elfelejtettem, amikor főnököm (olasz a szentem) meg a haverja kártyázni nem kezdtek. Valami szicíliai maffia kártyajáték, aminek a lényegét már magamagamnak is sikerült elsajátítanom, rechtherzlichen Dank Pinónak. Így most hallgatom őket, ahogy kártyáznak, szóval káromkodni már istenesen tudnék olaszul, de a káromkodáson kívül is szinte mindent megértek, amikor beszélnek, csak hát igen. Beteges önbizalom túltengésem okán én nemigen merek megszólalni, de a főnököm és a barátja lassan hozzászoknak, hogy nekem olaszul is lehet karattyolni, maximum németül válaszolok.
És ezzel el is érkeztünk a némethez. A mindennapjaimat gyakorlatilag ezen a nyelven élem, és egyre jobban megy. Lassan belejövök... Most effketíve tanulom is ugye, mert ha szeretnék egyetemre menni, akkor azért ennél mindenképpen jobban kell tudnom. Na de igyekszem.
A lényeg a lényeg, kapásból tudom egy barátnőmet, aki szintén tud olaszul, németül, angolul, úgyhogy már van valaki, aki lekörözött, ő ugyanis tud még kínaiul is. De tényleg. Erre a dolgomra legalább büszke vagyok. Van valami, amire büszke lehetek...

Hülye melankólia

... ami mindig akkor jön, ha valami változás készül az életemben. Most úgy néz ki, lesz egy autóm. Mégpedig olyan, amilyen az álmom.
A költözés előtt ugyanez volt, összejött ez a lakás, amit mind a hárman nagyon szerettünk volna.
Jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy a Bajorba költözés előtt miért nem volt ez. 1: Hirtelen kellett jönni bizonyos rajtunk kívül álló körülmények miatt (úgy egy héttel korábban mint terveztem), 2: akkor úgy volt, hogy csak egy évre jövök ki, aztán hazamegyek. Az, hogy mégis inkább maradok, az már itt jött.
Hát hirtelen ennyi. De a tudat vigasztal, hogy maga a változás után már tudok neki örülni, igazán és nagyon. De előtte ez a bűntudattal vegyes melankólia, hogy másoknak ennivalóra nincs pénze, nekem meg kocsim lesz... Ez ki tud készíteni. Na jó éjt.

Legújabb szenvedés

Ma megint *isteni szikra*, megint egy újabb ötlet, ismét egy újabb terv. Most már lassan azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. (Lány. Tudom...)
Szóval minden nap egyre erősebb bennem az az érzés, hogy irodában ücsörögni és papírokat tologatni jobbra-balra nem lenne élet nekem. Ami érdekel és szeretem, az a művészet, de ha képzőművész leszek, majd hozzatok néha egy üveg pálinkát meg egy vajas zsömlét az egyik híd alá. (A pálinkát mondjuk annyira nem szeretem, hozhattok Ramazzottit, az jó. Meg az is tömény. Csak kicsit drága. De szerintem akkor már mindegy lesz nekem.)
A konyhán való pörgést viszont imádom, hiába csak egy mosogató vagyok. Meg pizzás, meg salátás. Kisegítő, na. A lényeg, hogy azt például szeretem csinálni. Nagyon-nagyon. És most eszembe jutott, hogy mi lenne ha...
... kitanulnám a szakács szakmát. Attól az egyetemet még megpróbálom ősztől, illetve őszre, hogy felvesznek-e, jó lenne. Valami kamu szakra, tökmindegy. Csak emberek között lehessek végre... Közben és addig pedig kipuhatolom, hogy hogy megy itt a szakmatanulás nekem, mint külföldinek, meg úgy általában. Nem tudom. De ez a gondolat most nagyon felvillanyozott. Otthon sosem jutott eszembe, tényleg soha, de itt teljesen más a vendéglátó kultúra, itt a szakács úgymond karrier szakma. De nekem nem ezért tetszik. Illetve nem csak. Szeretek a konyhán lenni. Szeretem a pörgést, azt az életstílust, mindent, ami ezzel jár. Bár a fene tudja, eddig mondjuk csak vendéglátásban dolgoztam. (Hahh, milyen nagyképű mondat... 16 éves koromban nyáron cukrászdában mosogattam, még otthon, na azt mondjuk nagyon utáltam, akkor úgy voltam a dologgal, hogy én vendéglátásban soha többé. Ez pedig az első hosszabb távú munkahelyem.)
Az is igaz, hogy nagyon jól kifogtam ezt a melót, a főnököm nagyon jó arc, rengeteget röhögünk, bírjuk egymást. Más konyhákon, nagyobb éttermekben mármint, gyakori jelenség, hogy a főnök bolond, hülye, idegbeteg vadbarom, mint például ahol szüleim dolgoznak, bár annak a fickónak is vannak jobb pillanatai. Tény, hogy egy nagyobb konyhán (ahol én dolgozom, annál szerintem jóformán csak nagyobb konyha létezik) sokkal több a munka, több a stressz, ez biztos. Nem ringatom magam illúziókba a dologgal kapcsolatban.
Anyukámék tervezik egy ideje, illetve nagy-nagy álmuk, hogy saját magyar vendéglőt nyissunk itt, Eichstättben, de mindig megakad ott a gondolatmenet, hogy szakácsot úgy kellene felvenni, és ha az üzlet mégsem megy olyan jól, őt akkor is ki kell fizetni, illetve egy közös vállalkozásban (mivel volna kivel) az étteremnek megint csak két családot kellene eltartania. De. Édesapám tanult pincér, anyu baromi jól kiismeri magát a vendéglátásban, bár neki nem ez a szakmája, ha én szakács lennék, mekkora zsuga lenne...
Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy a vendéglátósnak nincs ünnepe, nincs vasárnapja, sőt szabadideje sem sok. Ha majd egyszer saját családom lesz (amiben nagyon reménykedem, bár egyelőre még nem látom...), hogy fogok rájuk időt szakítani?
Persze nem azt mondom, hogy ez a legnagyobb álmom, hogy én szakács legyek, mittudomén, ez is csak egy újabb lehetőség, ami felmerült bennem. És bevallom őszintén, igazán kedvem lenne hozzá.
Na de ez még a jövő zenéje. Újabb terv, újabb álom, a végén meg úgyis maradok konyhasegéd minimálfizetésen. (Azért csak nem...)

Legszebb öröm

Idegesen dobolt az ujjaival a térdén és sóhajtozva várta, hogy elfogyjon az irdatlan sor előtte. Persze, neki az is elég lett volna, ha csak fogy, nem volt ő olyan telhetetlen, hogy csak azzal érje be, ha rögtön „el”. Igazából fogalma sem volt, mióta üldögélt már ott, a karóráját pedig hiába nézegette bizonyos időközönként, az makacsul mutatta a három óra huszonnégyet.

Kezdett rajta eluralkodni az érzés, hogy az idő nem számít. Azután úgy érezte, hogy semmi sem számít, és legszívesebben felkelt volna, hogy otthagyja az egészet a francba, de ilyenkor mindig megrázta magát, megvakarta az az ötforintos méretű kopasz foltot a feje búbján, megigazította zsibbadt nagylábujját a szoros bőrcipőben (amely a bal lábáról hiányzott is, ezért az említett kényelmetlenség igazából csak a jobb nagylábujját érintette) majd ismét megvakargatta a már említett kopasz pöttyöt, csúszott egy centit jobbra a székén, majd egyet balra is, csak a rend kedvéért, és tovább várakozott.

A bőrcipő problémáján el-elgondolkozva mindig azt a következtetést vonta le, hogy mennyivel jobb lett volna a konyhán meghalni, mondjuk szénmonoxid-mérgezésben, mint hogy elüsse az autó. Egyrészt sokkal nyugodalmasabb lett volna az egész folyamat, sokkal kevésbé megerőltető. Másrészt pedig most a kényelmes szakácskabátban üldögélne itt, és nem utolsó sorban a klumpáját viselné, ami azért mégsem egy szoros bőrcipő. (És persze abból legalább mindkettő meglenne, hisz a fulladásos halál közben nem repül le az ember bal lábáról a topán. Bár annak is meglehetnek a maga körülményei.) Hiába, az volt az ő világa, csak a konyhán volt otthon.

Miközben arra várt, hogy az őt a recepciótól elválasztó emberek száma megcsappanjon kissé, végigjártatta tekintetét a helyiségen. Ezt gyakran megismételte, de mindig rájött, hogy sok látnivaló nincs. Tulajdonképpen szemügyre vehette volna a falakat díszítő képeket, vagy egy talapzaton álló virágvázában pihenő csokorkölteményt. De ilyesmi nem volt ott. Sőt, falak sem nagyon voltak. Egyáltalán nem voltak, ha egészen pontosan szeretnénk fogalmazni.

De hát ő már csak ilyen körülményeskedő ember volt.

Így hát újra és újra visszakanyarodott ehhez a kínos halál-kérdéshez.

Egyre melegebbnek érezte a helyet. Habár itt fönn a recepción még egészen elviselhetőnek bizonyult, de például ahol az ő szállása volt, az alagsor alatt négy emelettel, ott a „rekkenő” jelzőt minden további nélkül rá lehetett volna akasztani a hőségre. És sehol egy hűsítő árnyék. A derengő vörös fény egyszerre jött mindenhonnan, és sehonnan.

Ismét eluralkodott rajta az érzés, hogy most már aztán tényleg hagyja, nem ér annyit az egész, és ismét meggyőzte magát, hogy ennyi már neki is kijár. Soha életében nem emelt panaszt hivatalosan semmi ellen, egyszer ezt is ki kell próbálnia. Kicsit persze izgult, enyhe szorítást érzett a gyomrában remegéssel keveredni, amikor meghallotta a nevét.

Ha lett volna kalapja, most idegesen gyűrögette volna a kezében, pontosan úgy, mint ahogy az ember a régi Mikszáth-novellák hőseit képzeli el. Próbálta megfogalmazni magában, hogy mit is mond majd a pult mögött egykedvűen üldögélő piros plüssruhás fickónak.

Eszébe jutott egy röpke pillanatra az is, hogy megdicsérje az öltözékét, de valószínűleg a recepciós gúnyolódásnak venné, hiszen az Isten szerelmére – gondolta magában, nincs az az ember, aki ezt a ruhát csinosnak találta volna. Még egy nőn sem, nemhogy egy hímnemű ördögön...

Szóval tudta ő nagyon jól, hogy miért került a Pokolra, de érezte, hogy ha azt a kis csorbát semmissé tudná tenni, akkor akár két szinttel feljebb is kaphatna szobát, ahova már nem hallatszik fel a mínusz tizedikről az emberek sikítása és hörgése.

Emlékeiben újra végigélte azt a végzetes vasárnapot, amikor tulajdonképpen semmi tennivalója nem lett volna, ha nem téved be az étterembe épp az a plébános (lehet, hogy püspök volt, a fene sem igazodik ki ebben az egyházi hierarchiában). Ő már akkor érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, és gyakran eljátszott a gondolattal, hogy micsoda dolog, hogy őt pont egy pap akadályozza meg abban, hogy megszentelje az Úr napját.

Sosem szerette a hőséget, kivéve persze a konyhán.
Mikor odaért a pulthoz, meg szerette volna köszörülni a torkát, de a gombóc nem engedett.
- Jó napot! - nézett rá unottan a portás. - Miben segíthetek?
- Jó... napot – nyögte ki végül a szakács. - Én igazából a szoba miatt... Tudja, azt hiszem, nekem kicsit feljebb járna elhelyezés, vagy hogy is mondjam...
- Ühüm – bólogatott a recepciós valamit a könyvbe a szakács neve mellé írogatva. - És mire alapozza az igénylést?
- Hát, tudja, én önhibámon kívül dolgoztam... kellett dolgoznom. Vasárnap, ugyebár.

- Ó – mondta a fickó színtelen hangon. - Ó – ismételte meg csak a nyomaték kedvéért. - Tíz parancsolattal az illetékes ügyosztályhoz kell fordulnia, ami fent van a tizennegyedik emeleten. Tájékoztatom, hogy az átszervezések miatt a földszint átkerült a Pokol tornácáról a Tiszttótűz szintjére. Ez két emelet különbséget jelent, de a lépcsőházi táblák lecserélésére még nem volt időnk.

- Rendben, köszönöm... - bólintott zavarodottan a szakács. Hiába nem volt teljesen tiszta neki, hogy akkor most melyik emeletre is menjen, kicsit megkönnyebbült, hogy kiszabadulhat végre innen ebből a vörös közönyből, a forró könnyözönből, ahogy magában nevezte, és ilyenkor, ha ez eszébe jutott, mindig roppant büszke volt magára, hiszen sosem volt egy művészlélek, de ez szerinte nagyon költőire sikerült.

Összekapta hát magát, és a lift felé vette az irányt, amin egy kis sárga post-it tájékoztatta a népet arról, hogy a felvonó bizony nem működik, továbbá szíves türelmet és megértést kért az átmeneti hiba miatt. A szakács összeráncolta homlokát, hogy terjedelmes hasát most lépcsőn kell felcipelnie, de a feladat könnyebbnek bizonyult, mint várta. A lépcsőházban föntről leragyogó mennyei fény szinte repítette az embert fölfelé.

Nem is figyelte az emeletet jelző táblákat, csak ment ment fölfelé. A béke szétáradt egész lényében, ha lettek volna vérerei, akkor még azokban is csak a béke folydogált volna vér helyett. Szinte sajnálta, hogy ideát csak a lélek marad, és hogy azt öntheti csak el a fény, ő szerette volna tapintani a nyugalmat... Belélegezni azt, úszni benne teljes testi valójával, és hirtelen megértette, hogy mindezt megvalósítani a földön élő emberek számára igazán nem kerülne sokba, sőt semmibe sem, hogy a megoldás mindenki szeme előtt ott lebeg, hogy nem kéne mást tenni, csak kinyúlni érte, magukhoz ölelni az igazi boldogságot, és nevetett, annyira nevetett, hogy a könnye is kicsordult belé, mert ennyire elérhetőnek, ennyire egyszerűnek soha nem látta még, nem is láthatta még a megoldást...

- Ne fáradjon – ütötte meg hirtelen a fülét egy gyenge, fáradt hangocska.

A szakács gondolatmenete megszakadt és ismét a lépcsőn állt egy öregemberrel szemben. Azonnal felismerte az arcot, amit most látott másodjára összesen, és életében látta kerek egyszer. Azon a végzetes vasárnapon.

- Tessék? - kérdezett vissza a szakács.
- Szólok, hogy ne fáradjon. Gondolom a tizennegyedikre megy.
- Oda.

- Ne fáradjon – mondta ismét a pap, és a szakács úgy érezte, ha még egyszer meghallja ezt a mondatot, akkor nem is tudja mit csinál. Talán olyat, hogy még maga is megbánja. - Vasárnap nincs nyitva.

- Ó. Értem – mormogta erre a szakács, és tulajdonképpen már nem is volt olyan fontos neki a reklamálás, hiszen úgy érezte, hogy a kárörömért még plusz két emelet járna lefelé. Ezért a fajtáért, amit ő érzett, talán öt.

Különben is eszébe jutott egy régi ismerős, egy jó légkondi szakember, aki sokat káromkodott, amíg agyon nem csapta az áram, főleg az Urat és annak nemi szervét emlegetve, úgyhogy a környéken biztosan megtalálja valahol.

Napról napra kicsit jobban

... legalábbis remélem. Jó, persze, nem azt mondom, hogy egy tragédia az életem, mert nem az. De így, hogy nincs kire rázúdítanom magamat meg a hülyeségeimet, nekem kell elviselnem magam egyedül. Ez egy baromi nehéz feladat, eddig se voltam túl jóban magammal, és akkor most hirtelen a nyakamba zúdulok... szép. Bár ha jobban belegondolok, ez épp megfelelő alkalomnak ígérkezik a megbékélésre. De nem tudok odakoncentrálni. Hogy pontosítsak, sehova nem tudok koncentrálni. Kár, hogy egy nap csak huszonnégy órából áll, hogy úgy mondjam, ez ritka nagy kibaszás. Persze, ha több lenne, akkor meg az lenne a baj, mert az se lenne elég. No, mindegy.

Jumper nem halad. Pedig én igyekszem... lóf*szt igyekszem... Ja. Igyekszem kifogásokat találni, hogy miért nem haladok vele. De mindegy, mert végül is nem másnak csinálom, hanem magamnak, minél tovább szöszmöt, annál később kerül ki a falra. Pedig ha az egyszer kész lenne... egy kapus rajzot is tervezek mellé.

Eszembe jutott valami. (Jé.) Amolyan történet-féle. Kissé groteszk, amolyan "egyperces" stílusban. Hát persze egy Örkényhez azért nem hasonlítom az egészet, pedig ha író akarnék lenni, akkor ő és Douglas Adams lennének a fény az éjszakában, életem példaképei, estébé. De most komolyan. Ja igen, és persze Karinthy Frigyes. Hát látszik, csak a humorosabbját válogattam ki magamnak.

Ó igen, és Marco is megmondta, hogy nem cseszegetni akar, de igazából semmit nem teszek azért, hogy ősszel le tudjak vizsgázni németből. És igaza van. De ma leslattyogtam a folyópartra, kiültem a napra, felhajtogattam a farmerszáramat, kinyitottam a könyvem-füzetem, és tanultam. Nagyon jól esett. Legalább magamba néztem kicsit. Gyakrabban kéne oda lemennem, de most mondjam azt, hogy nincs időm rá? Délután dolgozom, illetve este... Tulajdonképpen időm még csak lenne. És... nem találok elég kifogást. A lényeg a lényeg, ma talán sikerült magamba szállnom kicsit ezügyben is.

Szóval ott tartottam, hogy a magány. Az ember alapvetően társas lény, és hiába találkozom a népekkel a munkahelyen, az nem olyan. Ezért is gondolkozom azon, hogy jövő hét szerdától elmegyek Tai Ji-zni. Csak olyan baromi beszari vagyok, hogy jajj németül és jajj az egyetemen, és jajj én nem tudok... Tele van a tököm magammal, de komolyan. Ha most ezt a lehetőséget is elcseszem magamnak egy ilyen hülye indokkal, akkor örihari. Szóval, nem cseszem el. Szurkoljatok.

Kérdezz-felelek, 60 módra

Gica blogjában akadtam tegnap éjjel erre a kis kérdezz-felelekre, aki Bali blogjában találta, úgyhogy a fülembe sutyorogták jószerivel, hogy "add tovább". Ha meg mégsem, akkor elnézést, hogy tovább adom :) Tehát, sonkalandra fel.

1. Hol fogtad utoljára valakinek a kezét?
Hmm. Én is a Keletin.

2. Ha megélnél egy háborút, szerinted túlélnéd?
Nem tudom elképzelni, hogy ne a túlélők között lennék, bár ez lehet, hogy a beteges optimizmusomból fakad.

3. Bealszol a tévé előtt?
Ha néznék, tuti bealudnék. Régebben rendszeres volt.

4. Ittál már tejet közvetlenül a dobozból?
Persze! Zacskóból is.

5. Nyertél már valaha betűző versenyt?
Hát jah. Ilyen nálunk nincs. Több megjegyzést nem fűznék a dologhoz, mert ezt a témát most igyekszem hanyagolni.

6. Mi volt a legnagyobb vitád valamilyen baráttal?
Ó. Hát eszembe jutott pár, nem idézném fel. Remélem azóta már mindketten felnőttebbek lettünk...

7. Gyorsan gépelsz?
Attól függ, hány ujjamat vágtam el a közelmúltban.

8. Félsz a sötétben?
Rettegek. Régebben csak olvasólámpával tudtam elaludni, később elég volt már csak az éjjeli lámpa, most, hogy eljutottam oda, hogy már az se kell, elköltöztünk egy olyan lakásba, ahol az utcalámpa az ablakom előtt van. Témához visszakanyarodva a teljes sötétségtől rettegek, 20 éves korom ellenére is elfog a sírógörcs egy-egy áramszünet esetén. Ciki, mi?

9. Most van valaki, aki tetszik?
Hát, ha ez olyan értelemben, hogy jujj összejönnék-e valakivel... akkor nem. Na ez a válasz még engem is meglepett, de azt hiszem túl vagyok rajtuk :)

10. Miért ért véget a legutóbbi kapcsolatod?
Mert egy hisztis picsa voltam, és nem is csodálom így utólag visszagondolva, hogy a drága emberem nem bírt már tovább elviselni.

11. Szerencseszámod?
17.

12. Nyertél már lottón?
Óó, igen. Majdnem lett egy 4-esem is egyszer 5-ös lottón, de az előbb említett szám helyett véletlenül 14-et x-eltem. Ez baromi gáz.

13. Most iszol valamit?

Most éppen nem. Amúgy általánosságban vizet, ha a mai napot vesszük.

14. Okosnak tartod magad?
Háát, őszintén szólva nem. Adottságilag értem, nem tanulásmennyiségre.

15. Ettél valaha bogarat?
Nem hiszem, pár muslicát biztos lenyeltem már, vagy pókot álmomban.

16. Most van valaki, aki hiányzik?
Nagyon sok ember. A barátaim. Akiket imádok. Nem sorolom fel őket, a fele nem olvassa, a másik fele meg tudja, hogy rájuk gondolok ;)

17. Mit kérsz karácsonyra?
Világbékét. Passz.

18. Ismered a muffinembert?
Nem...hiszem.

19. Beszélsz álmodban?
Ja :D Koleszos szobatársaim mesélhetnének a dologról sokat.

20. Emlékszel az első csókodra?
Igen, bár ne tenném. A másodikkal ugyanez a helyzet. A harmadikat pedig sosem felejtem el, és az egyik legszebb emlékem :) (És persze hivatalosan az az első.)

21. Reptettél valaha sárkányt?
Több-kevesebb sikerrel... Próbálkoztam, maradjunk annyiban. De igazán sose sikerült.

22. Mikor mentél legutóbb úszni és hova?
Ó, na jól van ám. Szerintem akkor úsztam utoljára, amikor Bjuccal elmentünk almádiban a strandra. Vagy a strasbourgi "swimming pool"-ban hehe :D

23. Sikeresnek tartod magad?
Attól függ. Ha pénzkereset, akkor igen. Emberi kapcsolatok terén is, most, hogy így belegondolok, csak hát igen. Az a 700 km :) Nem nyavalygok, én választottam.

24. Kábé hány ember száma van a mobilodban?
Passz. A felét azt se tudom, kicsoda.

25. Szerettél volna valaha kapni egy lovat?
Kapni, igen sokáig. Ma már venni szeretnék :D

26. Mik a terveid holnapra?
Pihenés. Jaj de jól esik... Ja, meg németre is megyek :)

27. Mit csináltál múlt hétvégén?
Dolgoztam :D

28. Most hiányzik a suli?
A kolesz, az emberek.

29. Mikor mondta neked valaki utoljára, hogy szeret?
Hangosan nem hallottam, de Adri írta e-mailben, az számít? :D

30. Szeretsz szingli lenni?
Ja, hát most mondhatnám, hogy persze, sólyommadár, szabadság, kutyafüle. Lóf*szt szeretek szingli lenni. Hülyébb kérdés nincs? :D

31. Szereted a szobádat?
Igen. Már kezd hasonlítani arra, amilyet elterveztem. És fel lehet benne egyenesedni!! densz. Csak ez a ronda fehér-szürke műpadló ne lenne...

32. Ki a hősöd?
Hőőőősöm? Ez is olyan amcsi-szagú kérdés nekem, nekik szoktak hőseik lenni :D

33. Lógtál valaha a suliból?
Mi számít lógásnak? Anyuék mindegyikről tudtak, általánosban le is igazolták :D Középsuliban már én igazoltam magamnak, eléggé levágós volt, tekintve, hogy anyuék külföldön éltek, de egy tanár se szólt miatta :D

34. Most mit fogsz csinálni (miután kitöltötted a tesztet)?
Hajat festek. Ollé.

35. Ha összezárva kéne eltöltened 24 órát egy emberrel, legszívesebben kit választanál?

Hát. Hmm. Hümm-hümm. Nem tudom. Talán a Danit, mert őt még nem ismerem eléggé, és lenne annyi témánk, hogy elrepüljön az a 24 óra. Ha meg nem, akkor elő a NagyZölddel.

36. Mi a kedvenc ételed?
Eddig az olasz konyhát imádtam, de amióta pizzériában dolgozom, lehet, hogy meguntam kissé.

37. Ettél valaha kutyakaját?
Nem hiszem. De lehet. Annyi marhaságba bírtak belerángatni kiskoromban... Azokról nem is beszélve, aminek én voltam az értelmi szerzője.

38. Őszinte ember vagy?
Annak hiszem magamat, bár nem mindig. Hazudni a szó szoros értelmében már talán 12 éves korom óta nem hazudtam.

39. Szereted a ham&eggs-et?
Hát. Ez amolyan időszaki kaja nálam. Ha megkívánom, akkor degeszre tudom magam tömni vele, ha nem kívánom, akkor a szagától is rosszul vagyok.

40. Mi az a három dolog, ami mindig nálad van?
A bal kezem, a jobb kezem, és régebben Weöres Sándor A teljesség felé című könyve.

41. Van valamilyen sebhelyed?
Ó. Óóó. Itt az én kérdésem :D Hát. Soroljam?

- a bal kezem kisujján az, ahol átszúrtam a kisollóval

- a gyűrűsön ahol belefűrészeltem

- a középsőn még nincs

- a mutató ahol a késsel megszeleteltem kicsit faragás közben

- a kézfejen egy kutyaharapás.

Élen a bal kezem sokááá :D

42. Szereted az akciót, a pörgést?
Mondjuk embert lelőni nem lennék képes.

43. Mi szeretnél lenni ha nagy leszel?
Kettőt és könnyebbet. Ahhoz képest, hogy milyen karakán picsa voltam, most csak sodródom az árral. Elképzeléseim vannak, de ahhoz, hogy mindet megcsináljam, 150 évig kellene élnem.

44. Mi a legnagyobb titkod?
Hát... amikor a... Basszus!!! Majdnem behúztak a csőbe...

45. Milyen gyakran telefonálsz?
Hehe, baromi ritkán. Leginkább a percdíj tart vissza. Roaming ftw

46. Hiszel a szerelemben?
...

47. Van valami, amit szeretnél, de nem kaphatsz meg?
Úgy szép az élet, nem?

48. Mi az a négy dolog, amit elsőként veszel szemügyre egy pasin/nőn?
Férfin a kézfej, haj, arc, aztán egy quick overview :D

49. Mikor sírtál utoljára?
Amikor a legutóbbi House-t néztem. Nincs életem, látszik :D

50. Kit öleltél meg utoljára?

Most nem vagyok benne biztos, mert vagy az Adrit, vagy anyukámat.

51. Jól kijössz a családoddal?
Amióta nem kamaszodom, azóta igen. Sőt. Imádom őket. Mármint a szüleimet.

52. Hol van a mobilod?
Mit tudom én :D Amióta nem használom, ritkán tudom számon tartani, hogy hol van.

53. Mit ettél utoljára?
Tonhalsalátát kukoricával, olivával (utálom az olivát de ebben nagyon finom) meg zöldborsóval. Épp most :D

54. Mi a kedvenc színed?
Barna, zöld, narancssárga.

55. Milyen filmet láttál utoljára moziban?
Mamma mia!-t Adrival :)

56. Most milyen dalt hallgatsz?
Semmilyet. De most hogy olvasom, valamit kéne :D

57. Most mire vágysz?
Hadd ne soroljam... Egyik sem anyagi :)

58. Melyik a kedvenc kocsid?
Mini Cooper, VW T1, Peugeot 1007

59. Most nézel valamit a tévében?
Nem.

60. Kivel beszéltél utoljára mobilon?
Mobilon? Szerintem Fábián tanár úrral. Szerk.: Nem is!! Most jut eszembe, hogy Verával :D Először Devilt akartam írni, de aztán eszembe jutott, hogy őutána is beszéltem még valakivel. A lényeg, hogy számon tudom tartani. Nna.

Deccit. Nincs benne meglepetés. Viszont az látszik, hogy rengeteget tudok beszélni a semmiről, hogy egy egyszerű eldöntendő kérdésre képes vagyok 3 sort írni :D

Alkotás - illetve annak hiánya

Tanár úr mondta, hogy kényszerítsem rá magam minden áldott nap arra, hogy rajzoljak, és akkor kis idő után már automatikus lesz. Hát remélem. Most ide is leírom, hogy ha erre járok, akkor eszembe jusson és elszégyelljem magam. Hogy már megint nem vettem rá magam arra, hogy azt csináljam, amit egyébként imádok. Kifogások, kibúvók... mi lesz velem, ha már a legimádottabb elfoglaltságomra is úgy kell időt szakítanom, hogy megerőszakolom magam az ügy érdekében? Eszterkém, rázd már össze magadat, mert ez egy tragédia, amit művelsz most már.

No. Faktúra-hét, ahogy a tanár úr mondaná. Ez annyit tesz, hogy fényképezek különböző mintákat, faktúrákat a telefonnal, vagy ami a kezem ügyében van, naponta legalább ötöt, és abból naponta legalább egyet megrajzolok.

Ámen.

Terjengés

Az éterben. Merthogy akad egy másik is, de majd szépen lassan állást foglalok, hogy melyik is legyen. Most ez tetszik jobban, használatra meg praktikusabbnak is tűnik. Lehet, hogy majd később sok agymenést átpakolok ide. Majd meglátom. Az élet szép. Azt hiszem.